újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

extrák 3 .ᐟ

MIK VAGYUNK EGYMÁSNAK?

──── ★ ────

— Avagy az eredeti cselekményszálból kihagyott rész, ami választ ad arra, pontosan hogyan is kezdett el Rei és Tobio járni.

──── ★ ────

A romantikusnak nem igazán nevezhető, inkább kínos búcsú után — köszi, anya — egy ideig még a korábbi események hatása alatt voltam, az agyamban csak információ keringett, hogy úristen, megcsókoltam Tobiót, ő meg viszonozta. A döntő és a csók miatt iszonyatosan fel voltam pörögve, ami a konkrét ellentétébe ment át azután, hogy beszéltem Ayanéval.

Persze nem a legjobb barátnőm reakciójával volt a probléma, ő majdnem annyira örült, mint én, hogy a hónapokon át tartó szerencsétlenkedés után végre összehoztunk valamit, csak... Tök ártatlanul feltette a kérdést, hogy akkor most járunk-e. És itt eloszlottak a rózsaszín felhők a szemem elől, és kicsit túl gyorsan leráztam Ayanét, mert rájöttem valamire.

Csók ide vagy oda, egy szó se esett arról, hogy mégis mi a szar van köztünk Tobióval. Az emberek meg szokták beszélni, ha járni kezdenek, nem? Vagy csak belevágnak?

Akkora lendülettel huppantam be a forgószékembe, hogy majdnem felborultam, és rögtön pötyögni kezdtem a laptopomon. Ha már nincs olyan ember az ismeretségi körömben, aki ért a párkapcsolati ügyekhez — a szüleim már tuti alszanak, Ayane távolról csorgatja a nyálát Asahira, a klubból pedig egyedül Kikuchinak van barátja, de őt este tízkor nem akarom zavarni —, akkor majd az internet segít.

Öö, nem segített. Mármint... leírt mindent, amit eddig is tudtam, vagy éreztem: úgy a helyes, ha tisztázzátok egymással a szándékaitokat.

Dühösen lecsaptam a laptopot (pedig szegény gép végképp nem tehet semmiről), írtam egy gyors helyzetjelentést Ayanénak, végül pedig gondolkodás nélkül nyomtam meg a telefonom hívás ikonját.

— Mi van köztünk? — szólaltam meg abban a pillanatban, ahogy Tobio felvette.

— Huh?

Majdnem felsóhajtottam, de mielőtt megismételhettem volna, folytatta:

— Pont ezért akartalak hívni.

Full megnémultam, de annyira, hogy Tobio azt hitte, megszakadt a vonal, és megkérdezte, itt vagyok-e még.

— Igen. Miért ne lennék...? Szóval?

Mondj valami értelmeset, mondj valami értelmeset, kántáltam magamban, bár annak az esélye, hogy Tobio ilyet tesz, nem valami magas. Hadd ne én mondjam meg, hogy mi legyen most...

— Szerintem ez nem olyan téma, amit telefonon kellene megbeszélnünk — szólalt meg pár másodperc csend után.

— Öö — mondtam reflexből. — Akkor... mi legyen? — Jaj istenem, ha ezt holnapra tesszük, éjszaka egy szemhunyásnyit sem fogok aludni, az fix. Zörgést hallottam a háttérből, mielőtt Tobio válaszolt volna.

— Gyere le a házatok elé tíz perc múlva — közölte, nekem pedig a torkomon akadt a saját nyálam a meglepetéstől.

— Ooké — nyögtem ki. — Akkor tíz perc múlva. — És kinyomtam.