újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

17 .ᐟ

Túl letörtnek éreztem magam ahhoz, hogy bármit csináljak, még az ágyamból se akartam kikelni, mikor újabb látogató érkezését jelentette be anyukám. Először arra gondoltam, hogy alvást tettetek, mert a szüleim a kedvenc kajáim evésére próbáltak rávenni egész nap, és bár ez borzasztóan kedves volt tőlük, egy idő után belefáradtam a ,,nem, köszönöm"-ökbe.

Nyílt az ajtó, és csak egy világosszőke villanást láttam, mielőtt Ayane kezeit éreztem volna a hátamon, és a legjobb barátnőm ölelésében találtam magam.

— Rei, én... — motyogta a vállamba Ayane, de elcsuklott a hangja. — Annyira sajnálom.

A bánat ólomsúllyal nyomta a szívemet.

— Miért utál ennyire a sors? Nem volt egyszer elég ebből a borzalomból?

— Nem tudom, nem tudom — engedett el Ayane. A szeme enyhén könnyesen fénylett. — De abban biztos vagyok, hogy nem adhatod fel. — Megigazította a frufrumat, és elmorzsolta a könnyeit. — Négy hét, és visszamész röplabdázni. A csapat addig továbbjut a selejtezőkön, aztán októberben együtt győzitek le a Niiyamát — fogta meg a vállam, és megszorította. — És a Karasuno lesz mindkét nem képviselője a Nemzetin. Ez jól hangzik, ugye?

Egy percig mozdulatlanul ültünk, majd határozatlan bólintás volt a válasz. — De ez nem változtat azon, hogy akkor hagytam ott őket, mikor a legnagyobb szükség volt rám.

— Ne hülyéskedj már! Ez nem a te hibád volt, akárkivel megtörténhetett volna. Michimiya, Sasaki, Watabe, a másik rövid hajú... — futott ki a nevekből. — Őket sem hagyná hátra a csapat. Rei, egy hónapról van szó, és újra játszhatsz. Aztán jobb leszel, mint valaha — jelentette ki határozottan.

— Jobb leszek, mint valaha — ismételtem bizonytalanul.

— Helyes. Muti a bokád — fészkelődött Ayane addig, amíg a felpolcolt lábam irányába nem fordult.

— Részlegesen szakadt el a szalag — jegyeztem meg a szám szélét rágva. — Csak részlegesen. Lehet, hogy túlreagálom. — Ayane értette a kijelentésbe burkolt kérdést.

— Dehogy. — Kicsit megereszkedett a válla, de azért hátranézett. — A tavalyiakat bőven lehet traumatikusnak nevezni, és elég erősen rányomták a bélyegüket az életedre. Érhető, hogy kiakadtál, mert senki nem akarná, hogy megismétlődjön, csak értsd meg, hogy nincs vége semminek. A lányok nem hagy... nem tennék azt, amit a régi csapatod.

Nem válaszoltam, erre nem lehetett mit. Felhúztam a térdemet, és a mutatóujjammal végigsimítottam a fehér hegen, ami a szalagszakadás utáni műtétnek állított emléket. Ez után nem fog olyan maradni. Négy hét. Huszonnyolc, sőt, már csak huszonhét nap, és visszatérhetek.

Csak annyit kell túléljek.

— Tudom, hogy most nem járhatsz edzeni, de amint lejár az ágyhoz kötöttség, nem foglak békén hagyni. Egy szabad pillanatod se lesz — fenyegetett Ayane, szőke haján megcsillant a délelőtti napfény. Hálával telt meg a szívem, hogy olyan embereket tudhatok magam mellett, mint ő. Mellettem volt először, amikor begyógyultak a keresztszalag-szakadás okozta lelki sebek, velem lesz akkor is, amikor ebből felépülök.

— Tudod mit? Négy hét semmiség — húztam ki magam. Ayane szeme kitágult, de nem szólalt meg. — A lányok nélkülem is simán megnyerik a meccseiket. Elvégre nem véletlen negyedikek — biztattam saját magamat hangosan. Természetesen nem változott meg a lelkiállapotom egyik pillanatról a másikra, ha ez így menne, az élet sokkal egyszerűbb lenne, de az, hogy ezeket a szavakat kimondtam, mintha segített volna. Mintha igazzá tehetné őket az, hogy kiejtem őket.