újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

21 .ᐟ

Az ébresztőt, amit 5:55-re állítottam be, először majdnem teli erőből lecsaptam, és csak egy pillanattal később, kezemmel a telefonom felett jöttem rá, hogy mit is hivatott jelenteni a csörgő hang.

Ekkor viszont egy hatalmas vigyorral a fejemen ültem fel, és gyorsan kipattantam az ágyamból, hogy a tükörképemre nézve — kócos, nyúzott, de boldog Rei —  elsőként kívánjak magamnak boldog születésnapot, mint elsős korom óta mindig. Percre pontosan 16 éve élek.

Készülődés közben énekelgettem, és vágyakozva pillantottam a néhány rend sulis egyenruha mellé akasztott utcai ruháimra. Nem volt bajom a Karasuno uniformisával, de egy ilyen napon szívesebben hordtam volna valami olyat, ami én vagyok és engem tükröz. Ám mivel erre nem volt lehetőség, belebújtam a szürke szoknyába, a rövidujjú ingbe és mellénybe, majd két táskával a vállamon lesiettem a lépcsőn. Az étkezőasztal roskadozott a kitett kajáktól, két széken a szüleim ültek, akik abban a pillanatban ahogy megláttak, felpattantak és kórusban kiáltották nekem, hogy boldog születésnapot.

— Nem aprózzátok el — meredtem a partisapkáikra és a hatalmas lufikra, amikből a 16-os számot rakták ki az asztal fölé. — Köszönöm — mondtam, megöleltem a szüleimet, majd odaültem az asztalhoz, és már vetettem volna bele magamat a kitett finomságokba — hatalmas japán palacsinták, tamagoyaki, és rengeteg gyümölcs — mikor anyukám megköszörülte a torkát, és közösen odanyújtottak nekem egy világoskék-arany csomagolópapírral borított ajándékot.

Óvatos kíváncsisággal kibontottam a csomagot, amiből egy apró doboz csusszant ki, és csak a reflexeimnek volt köszönhető, hogy nem landolt a földön. A dobozt kinyitva a szemem elé tárult egy fényes, láncos karkötő, amit szinte azóta akartam, mióta tudtam, mi az az ezüst. Lassan kiemeltem, és vigyázva a csuklómra próbáltam, majd megráztam, hogy csilingeljen a szív alakú medál. Más karkötők hiányában nem volt nagy hangja, de így is tökéletes volt, és szerintem tök szépen illett a ruháimhoz, jól mutatott a karomon.

— Ez nagyon szép, tényleg köszönöm — hálálkodtam még egy kicsit, de aztán felül kerekedtek bennem az életfenntartási ösztönök. — Most viszont együnk, mert éhen döglök.

───࿔

Egy ilyen reggeli után ha akartam volna, se mentem volna be edzeni, de ez nem is baj, mert Miko szabadnapot rendelt el nekünk, vagyis inkább szabad reggelt, mert délután már lesz edzés. Fejemen a fejhallgatómmal az utolsó métereket tettem meg a Karasuno kapujáig, mikor egy egyre erősödő visítás hatolt át a zenén, és még mielőtt utána járhattam volna a forrásának, hátulról a nyakamba ugrott valaki, akinek a szőke tincsei úgy arcon csaptak, hogy egy pillanatig semmit nem láttam.

Jókor voltam jó helyen, emiatt a kerítés megmentett minket attól, hogy szó szerint beessünk a suli területére, szóval miután visszanyertük az egyensúlyunkat, szemtől szembe kerültem a legjobb barátnőmmel.

— Bocsika az előbbiért. Ó, igaz is — rendezte el a haját Ayane, aztán megkerült engem, és a hátam mögül felemelt egy ajándékszatyrot. — Nagyon boldog szülinapot! — ölelt meg ezúttal rendesen, aztán átnyújtotta a szatyrot. Mivel a suli bejáratánál kezdett sűrűsödni a tömeg, felmentünk a terembe, ahol a padomon fetrengve (Ayane pedig egy üres széken ücsörögve) kibonthattam a második születésnapi ajándékot. Egy apró, röplabdás kulcstartó, egy képeslap, rengeteg nasi — a kedvenceim—, legutolsónak pedig egy összehajtott A4-es papír, benne egy másikkal.

— Ez meg mi? — emeltem ki, gondolva hogy csak véletlen keveredett bele, és széthajtottam. Egy pillanat alatt végigfutott a szemem az egyik, Ayane soraival teleírt lapon, amit azzal a lendülettel visszadobtam a szatyorba. — Te nem vagy normális.