újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

24 .ᐟ

— picit átdolgoztam a manga idővonalát

— IGEEEEN! — Kivágtam a suli orvosi szobájának ajtaját, és még mindig üvöltve a folyosón ácsorgó Tobióra ugrottam. A feladó rutinosan kapta el a derekamat, az események alig zökkentették ki abból, hogy Hinata vérét szívja. — Megvagyok százhetven!!! Egész nyolc, hogy pontos legyek — vigyorogtam a csoportra.

— Miii? Azta — meresztett hatalmas szemeket rám Hinata, aztán bánatosan lekókadt a feje. — Még te is milyen magas vagy...

— Látod, hülyegyerek? A barátnőm is előbb éri el a 170-et, mint te. — A barátnőm. Míg nekem a torkomba ugrott a szívem a megnevezéstől (amivel engem illetett, nem amivel Hinatát), Tobio és a vöröske folytatták a szokásos reggeli szócsatáik egyikét. A feladó mellett hallgattam, ahogy felverik a korai óra miatt csendes sulit, és mikor Tobio ösztönös mozdulattal közelebb húzott magához, titokban összemosolyogtam Ayanéval.

Több mint egy hónapja járunk Tobióval, és néha még mindig sokkol ez az aprócska tény. A kapcsolatunk eleje göröngyösen indult, mivel ilyen téren full analfabéták vagyunk mindketten, de aztán, mint mindent, ezt is megoldottuk. És azt hiszem, sosem voltam boldogabb egész életemben. Egyszerre idegen és természetes, hogy megfogtatom a kezét, megcsókolhatom mikor csak kedvem támad hozzá, de nem panaszkodom.

Apropó Ayane. A legjobb barátnőm Asahi mellett állt, és bár a kinézetén nem történt semmi drasztikus változás, a kisugárzása más lett, szinte ragyogott, és ez minden bizonnyal annak tudható be, hogy Asahi ujjai az övére voltak kulcsolva. Egyébként mindketten rohadtul zavarban voltak, és ezt csak ők ketten nem vették észre. Nem járnak még hivatalosan, egyelőre a randi fázisban vannak, de sok esély van rá, hogy hamarosan elcsattan az első csók is. Kétlem, hogy valaha elfelejteném a novemberi estét, amikor Ayane a semmiből berontott a szobámba, és a frászt hozva rám, körbeugrálta a helyiséget, mert így kezdődött az egész.

— Mielőtt elfelejteném — hajoltam le a lábam mellé ejtett táskámhoz —, hoztam a tejfüggőknek valamit. — Tobio kezébe egy sima tejet, Ayanééba pedig egy chilis-étcsokis italt nyomtam, amik szerintem pont ugyanannyira undorítóak, de ezek ketten napi szinten isznak ilyeneket. — Láttam, hogy a gondnok megy szerelni az automatát, és amúgy is mindegyikből az utolsót hoztam el.

Ahogy kiosztottam a dobozokat, meg is szólalt a jelzőcsengő. Hinata elrohant, mondván hogy még beugrik mosdóba, és mi négyen is megindultunk a termek felé. Legelőször Asahi, majd Ayane is leszakadt tőlünk, és Tobióval ketten sétáltunk a teremhez. Gyorsan körbenéztem mindkét irányba a néptelen folyosón, aztán megálltam, a kezemet fogó fiút is megtorpanásra késztetve.

— Most jutott eszembe, hogy nem is köszöntöttelek rendesen — vigyorogtam rá enyhén felvont szemöldökkel. Tobio arcán rögtön megjelent az a félmosoly, amivel így vagy úgy, de egész ismeretségünk alatt az őrületbe kergetett, és lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Belemosolyogtam a csókba, aztán a mellkasán a kezemmel eltoltam magamtól.

— Ettől függetlenül még mindig a suli folyosóján vagyunk...

— Ha most próbálod elhitetni velem, hogy bármilyen értelemben szabálykövető vagy, azzal rég elkéstél — forgatta meg a szemeit, és elindult a termünk felé.

— Saját szabályaim vannak — nyomtam le a kilincset, és beléptünk az osztályterembe. A diákok — miután látták, hogy nem a tanár jött — megkönnyebbülve halkan tovább beszélgettek. A vén szatyor tanár is betoppant szinte pontosan a csengőre. Őt kábé öt másodperccel előzte meg Hinata, aki halálfélelemmel az arcán sprintelt a helyére, és nagyon úgy tűnt, ezerszer is megbánta a mosdókitérőt.