újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

16 .ᐟ

Az, hogy Aoki "átadja" a helyét nekem kezdő feladóként, nem ment teljesen zökkenőmentesen. Nem vagyok az a meghátrálós típus, de a bejelentés utáni káoszban már hajlottam arra, hogy azt mondom, maradjon Aoki a kezdőcsapatban — annak ellenére, hogy a lány maga akarta átadni nekem a pozícióját.

Főleg a végzős barátai igyekeztek a lelkére beszélni, bizonygatták, hogy nem kell, majd váltogatnak köztünk, de a harmadéves feladó hajthatatlan volt. Idővel pedig a többiek megbékéltek az új helyzettel, én pedig a beavatási-onigiri (igazából gőzgombóc lett helyette, mivel csak az volt) mellé kaptam egy bocsánat-taiyakit, elvileg azért, mert a csapat ,,elutasítónak tűnhetett velem szemben", mikor Aoki átruházta rám a helyét.

Én ezt nem így láttam. Sőt, teljesen megértettem őket, hiszen ki akarná, hogy az a játékos, akivel az iskolás éveid alatt végig játszottál, egyszer csak odaadja a pozícióját egy újoncnak? Azért a taiyakit elfogadtam, mert nagyon szeretem.

Néhány edzés után a csapatba, de főképp a lelkembe is visszatért az egyensúly, amihez már csak ez hiányzott: hogy egy csapat tagja lehessek. A második edzéstől úgy gyakoroltunk, hogy elvileg én leszek a kezdő feladó a selejtezőkön (mikor ezt az edző megmondta nekem, kis híján felsikítottam). Más vagyok mint Aoki, ezért ebben az esetben én bontottam meg a harmóniát az új és eltérő játékstílusommal, mint amihez a csapat szokott, de Miko (akit a lányok neveztek el így) szakmai hozzáértése nem hagyott cserben minket, és szépen egymáshoz szoktunk. Már nem Rei és a csapat van, hanem csak a csapat, benne velem.

Meg kell viszont hagyni, hogy Mikónak vannak durván szenvedős gyakorlatai, amiket — mint tapasztaltam — előszeretettel vesz elő minden edzésen. Miko nagy mániája a célzás, és folyamatosan kántálja, hogy egy erős ütés nem ér sokat, ha pont a liberó kezeihez megy (ebben persze igaza van), tehát két opciónk van: vagy leszel annyira gyors, ügyes, hajlékony esetleg bármi egyéb, hogy a blokk kikerülése vagy kicselezése nem okoz neked gondot, vagy legyen annyi nyers erőd, ami képes áttörni a falakon, amik előtted teremnek.

Én, Aoki és Watabe — akik alapvetően nem támadnak, sőt, Watabe, mivel liberó, nem csak alapvetően, hanem simán soha — ezalatt más feladatokat kapunk, de ezek is vannak annyira gonoszak, mint amiket a támadó csapattársainknak kell véghez vinniük.

— Out! — kiáltotta Sasaki, bezsebelve egy frusztrált oldalpillantást Kikuchitól. — De azért szép ütés volt.

— Ja, de mindjárt kikattan a vállam a helyéről — masszírozta az emlegetett helyet a lány fintorogva. — Tudom, hogy sokat csinálom, de ezek a keresztütések elég kemények.

Mintha erről jutott volna eszébe, Sasaki egyesével elkezdett kiropogtatni minden ízületet a testében, ezzel megajándékozva az összes jelenlévőt egy borzongással.

— Na ezt most hagyod abba — emelt dobásra egy röplabdát Aihara, mikor Sasaki a nyakához ért, s már fordította oldalra a fejét és emelte volna fel a kezeit, hogy tudja az ég mit csináljon a nyakával.

Miko csak csendesen nevetgélt rajtuk a székből, amit — mint mindig, így, a selejtezőkhöz közeledve — összegyűrt papírlapok tucatjai vettek körül, mindegyik egy-egy elvetett taktika, edzésterv vagy ötlet volt.

— Vissza az edzéshez, lustaságok! — kiáltott át a csipkelődő Aiharának és Sasakinak Michimiya, mire azok ketten egy-egy sóhajjal elszaladtak összeszedni pár labdát, ugyanis kifogyott a kosárból.

A külön gyakorlások után meccseztünk is, amit ezúttal az ellenfél nyert. A mi nyereményünk pedig egy kör vetődés volt, ami nem kifejezetten esett jól egy dögmeleg nyári majdnem-estén, mikor az ember bőre ragad az izzadságtól, és minden izma fáj.