újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

25 .ᐟ

— Néhány írói közlemény:
1. Kérlek-kérlek szavazz, azt hiszem nem azért olvasod a könyvem 25. részét, mert annyira szar lenne. Légy szíves és köszönöm. ^3^

2. A következő résztől manga spoilerek lesznek!

3. Fun fact, a pinterestem gy0ngyvirag ("o" helyett nulla).

4. Picit átdolgoztam a canon idővonalat.

— Jó utat, Seijun-senp... — A mondatot a közepén hagytam félbe, és meglepetten néztem a lány mögött közeledő két személyre, akik néha eltűntek, egyszer-egyszer meg előbukkantak a tömegben. De azért azt a felfelé meredező szürke-fehér hajkoronát kilométerekről is felismerném, emiatt — állva a mellettem várakozó Kanoka értetlen pillantásait — nem indultam el a Tohoku Shinkansen peronja felé, hanem mosollyal az arcomon ott maradtam Seijun mellett.

— Seiiii-juuuun! — kiáltott fel Bokuto, ahogy végre odaértek hozzánk, és meglapogatta az említett fejét. — Hogy telt... Hey, hey, hey?! — villantak rám Bokuto arany szemei, és ha lehet, még nagyobb vigyor kúszott az arcára. — Még a Kóborló Lányt is itt találom...? És... és Amanai Kanokát is, aki a negyedik legjobb ütő az országban, és elképesztően menő nézni, ahogy játszik??? — vette észre a tanácstalan niiyamást is. Kanoka egy kicsit elveszetten, de biccentett a fiúnak. — Mi van itt, valami sztártalálkozó? Engem miért nem hívtatok? — Bokuto szájából ömlöttek a szavak, és míg arra figyeltem, hogy azzal a tipikus, Tokióban mindenhol hallható nevetésével szórakozik magán, pont elkaptam a szemem sarkából, ahogy Akaashi és Seijun kibontakoznak egy gyors ölelésből. Nem igazán távolodtak el egymás mellől, sőt, Akaashi lazán összefűzte az ujjaikat.

Szóval ezért volt olyan Seijun reakciója olyan, amilyen, mikor róluk kérdeztem.

— Kobayashi, hogy vagy? — tolta félre gyengéden Bokutót Akaashi, és odaléptek hozzám.

— Soha jobban — válaszoltam egy őszinte mosollyal az arcomon. — És ti?

— Igyekszem meglenni — válaszolt Akaashi, és sóhajtva megragadta Bokuto pulcsijának hátát (még véletlenül sem a kapucnit, mert Akaashi felelősségteljes ember). — Mindjárt elgázolod azt a hölgyet — szólt rá a bagolyra, aki a Kanokának tartott beszéde közben valamiért elkezdett oldalazni, aztán az emlegetett nénire nézett. — Elnézést kérek a barátomért, néha elragadtatja magát. — Mikor a néni legyintve továbbment, Bokutóhoz fordult. — Bokuto-san, figyelj oda magadra — csóválta a fejét. — Nem szeretném többször azt mondani az embereknek, hogy kisegítőbe jársz.

— Többször? — röhögtem fel, aztán Seijun arckifejezését látva rájöttem, hogy komolyan beszélnek. — Juj.

— Nekünk lassan mennünk kellene — szólalt meg Akaashi még pár perc beszélgetés után. — Kezdődnek az edzések, és Seijun még a csomagját is le kell tegye.

— Ez igaz — töprengett Seijun. — Akkor mostmár tényleg sziasztok — mosolyodott el. — Kobayashi, Amanai, egy öröm volt veletek játszani. Remélem hamarosan egymás ellen is lesz alkalmunk rá. A Tavaszin találkozunk — biccentett utoljára. Akaashi egy intéssel köszönt el, Bokuto pedig még mindig mondta a magáét Kanokának, és közben hadonászva indult el a másik kettő nyomában.

Kanoka enyhén sokkos állapotban pislogott a trió után.

— Bokuto sajátos hatással van az emberekre — jegyeztem meg.

— Igen, érzékeltem.

— És kell egy idő, hogy hozzászokj a stílusához... vagy kisugárzásához. Magához a lényéhez — variáltam, és elmosolyodva visszaemlékeztem júliusi edzőtáborra, ahol Bokutót küldte a megmentőmnek az ég: ha nem lett volna ott, tuti a Shinzen hatalmas épületében rohadtam volna meg. Lassan elindultunk a vonathoz, de kábé a második lépésnél megrezzent a telefonom a zsebemben, ezért megálltam, hogy ránézzek.