Lelkek ( Bucky Barnes ff) /Befejezett/

17. Szenvedély (+18)

Bucky szemszöge

Máshogy néztem most rá. Nem volt program a fejemben, ami bármiben gátolta volna a gondolataim.

Szép volt, ezt eddig is tudtam, csak valahogy sosem gondoltam úgy rá, mint most.

Körbe nézett. Láttam mennyire feszült csak azt nem tudtam miattam, vagy valami más miatt.

- Te most miért vagy itt? - kérdezte.

- Nem vagyok már a HYDRA hatása alatt.

- Egyáltalán nem? - fürkészte az arcom.

- Sikerült kiszedni azt a programot.

- Értem - néz megint körbe.

- Ne aggódj - szóltam neki megnyugtatóan. - Egyedül vagyok. Az előbb felismertelek. Hogy hogy itt vagy?

- Nem hinném, hogy ez lenne a megfelelő hely ilyesmiről beszélni.

- Igazad van. A közelben laksz?

- Igen.

- Akkor menjünk oda.

Hezitált, de bólintott végül. Mutatta az utat, de nem beszéltünk semmit.

Végig őt néztem. Láttam rajta, hogy aggódik és mindig hátra néz.

- Tényleg egyedül vagyok - mondtam újra, amikor megállt egy épület előtt.

Beszálltunk a liftbe és a hatodikra ment, az egyik ajtó előtt megállt és nyitva hagyta nekem.

- Mióta élsz itt? - kérdeztem.

- Két hónap után jutottam ide, azóta vagyok itt.

- És előtte? - csuktam be magam mögött.

- Azon voltam, hogy ide jussak.

- Miért mentél el akkor?

- Mit kellett volna tennem? - tette le a táskáját és fordult velem szembe gyanúsan.

- Sikerült, amit csináltál velem. Emlékeztem Steve-re és segítettem neki, ha akkor ott maradsz tudtam volna én is segíteni.

- De nekem ezt honnan kellett volna tudnom?

Egymással szemben álltunk és láttam, hogy még mindig aggódik. Nem tudtam nem minden pillanatban arra gondolni milyen szép. Amikor a keze az arcomon volt.

- Nem tudja senki, hogy itt vagyok.

- Jó - válaszolt szűkszavúan.

Közelebb léptem és megfogtam a két karját hiába próbált kitérni előlem.

- Tényleg senki nem tud róla. De miért idejöttél?

- A Bosszúállók miatt - vont vállat. - Úgy gondoltam, ha a HYDRA rám talál, talán velük van esélyem.

- Van is. Tudok segíteni én is neked - hiszen ő már annyit tett értem. - Nem kell egyedül itt élned.

- Jól meg vagyok már.

- Nem mondasz igazat - néztem most én rá gyanúsan.

- Pedig így van. Dolgozom és gyermek kórházakba járok, mint önkéntes.

- És néha titokban meggyógyítasz valakit.

- Honnan veszed? - néz fel rám.

- Nem volt nehéz kitalálni miért mész oda.

Nézett már így rám, volt már ilyen közel hozzám. Most mégis hülyeséget csinálok, de annyi elfojtott érzelem volt bennem az elmúlt évtizedekben, hogy nem bírtam megállni.