Félsz, Black? /BEFEJEZETT/

Tizenhat | Nagyon elb*szva | James

Másnap reggel az első, amit realizáltam, hogy otthon vagyok, az ágyamban, mesztelenül. Amikor felültem hasogató fejjel és szétnéztem, láttam, hogy a ruháim szétszórtan hevernek a földön. Kikászálódtam az ágyból és felöltöztem. Először nagyon homályos volt az előző este. Valami rémlett valami csókról, de nem sok. Egyre jobban tisztult az elmém, és rádöbbentem, hogy lefeküdtem valakivel. Eléggé megijesztett, hogy fogalmam sem volt, ki volt az. Kirohantam a szobámból, végig a folyosón, le a lépcsőn.

- Regulus?! - láttam meg. A bejáratiajtónál állt és éppen nyitotta ki, nyilván hogy elmenjen. Ahogy megláttam, minden beugrott. Már mindenre emlékeztem.

Rám nézett, de egy szót sem szólt. Kissé riadtnak tűnt. Teljesen máshogy néztem rá mint azelőtt. Hiszen láttam mesztelenül.

- Én éppen... - szólalt meg.

- El akartál menni?

- Igen - mondta halkan. - Beszélnünk kéne a tegnapiról?

- Inkább menjünk ki - bólintottam. Amikor kiértünk és becsuktam az ajtót, ránéztem. Egyre idegesebb lettem, mert már mindenre emlékeztem az előző éjszakából.

- Most mi legyen? - kérdezte csendesen.

- Ezt meg hogy érted? Hogyhogy mi legyen? A tegnap estének határozottan nem szabadott volna megtörténnie! Hatalmas hiba volt.

- Igen, azt én értem, de attól még megtörtént. Már mindegy, hogy...

- Nem, nem mindegy! Regulus, nem érted, hogy nekünk kurvára nem szabadott volna lefeküdnünk egymással?! Amúgy meg nem is akartam. Józanul soha nem tennék ilyet! - Csak úgy ömlöttek a számból a szavak. Át se gondoltam, mit akarok mondani, vag tenni, csak mondtam. Mint amikor egy állat megijed, ezért támad. Csakhogy én az érzéseimtől ijedtem meg és Regulust támadtam.

- Jó, de...

- Hát nem érted?! Józanul még csak hozzád se bírok érni!

- Pedig tegnap hozzám tudtál, de egyáltalán nem kellett volna! - vágott vissza. - Nem is élveztem. Elég béna vagy.

- Persze! - nevettem. Természetesen egyáltalán nem boldogságomban. - Mert tegnap annyira ellenkeztél. De csak hogy tudd: ez a te hibád!

- Mi van?! - döbbent le.

- Te csókoltál meg!

- A szex viszont a te ötleted volt! - Már ő is kiabált. Itt éreztem úgy, hogy ezt elcsesztem, de túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt be is valljam.

- Erről nem nyitok vitát! A te hibád volt és kész! Pontosan tudod, hogy amúgy sosem tennék ilyet és...

- Felfogtam! - ordított rám könnyes szemmel. - Értem, hogy gyűlölsz, nem kell többször elmondanod. Nyilván azt gondolod, hogy nyugodtan megkefélhetsz, aztán meg elküldhetsz a picsába. Persze, mindig rám kell fogni mindent! Úristen, tettem valamit, amit nem kellett volna! Akkor fogjuk arra a fiúra, aki olyan gyenge, hogy még magát se tudja megvédeni és nemhogy a szülei verik, de még ő is vagdossa magát! Ezt gondolod, ugye?! Tudod, én már rohadtul unom ezt! Vedd tudomásul, hogy vannak érzéseim! És lehet, hogy esetleg vannak olyan érzéseim is, amik nem kéne hogy legyenek.

- Regulus, én...

- És csakhogy tudd: ez jobban fájt, mint amikor megvertek - vetette még oda, aztán elment. Annyira lesokkolódtam, hogy meg se tudtam mozdulni. Mire meg tudtam volna, ő már elment.

~*~*~*~*~*~

Órákig kerestem. Már nagyjából az egész várost bejártam. Éppen egy padon pihentem le és azon gondolkoztam, mihez kezdjek. Ennyire még sosem akartam semmit és ennyire még sosem basztam el semmit. Jellemző, hogy ez a kettő összejön. Megfogadtam, hogy ha sikerül megtalálnom, soha soha többet nem ordítok vele. Mert szeretem. Végre sikerült bevallanom magamnak. Igen, szerelmes vagyok Regulus Blackbe és nem veszíthettem el őt.

Felálltam és tovább mentem. Bár már éjfél körül járt az idő és alig álltam a lábamon, nem álltam le. Nem lehetett. Amíg meg nem találom, nem. Ekkor megláttam valamit. Egy otthontalan öregember ült egy padon valami olcsó pálinkát iszogatva és egy ismerős farmerdzseki volt rajta. Regulusé.

- Jó estét! - köszöntem neki és a tőlem telhető legbarátságosabb fejet vágtam.

- Adjon isten! - röhögött hangosan. Legalább valakinek jókedve van...

- Meg tudja mondani, honnan szerezte ezt a dzsekit? - Rájöttem, hogy végülis nem biztos, hogy baj az ha részeg, hiszen akkor jobban megered a nyelve. Nem mintha ez számítana: addig vertem volna, amíg nem kezd beszélni.

- Valami hülyegyerek eladta - heherészett. Nem kicsit megkönnyebbültem, hogy nem ölte meg őt a kicseszett dzsekiért.

- Hogy nézett ki?

- Tudnom kéne? - büfögött egy hatalmasat. - Na hord el magad! - Valamit még beszélt csillagokról meg egy nő testrészeiről, aztán itta tovább a piáját.

- Hol látta utoljára? - folytattam a faggatózást.

- AZT MONDTAM, HORD EL MAGAD!

A dzseki nyakánál fogva felrántottam a padról és egy villanyoszlopnak szorítottam.

- Hol... van? - sziszegtem a fogaimat csikorgatva. - BESZÉLJ! - csaptam a fejét az oszlopnak.

- A kisboltná' láttam - kapkodta a levegőt. Közben a szájából folyni kezdett a vér, mert ráharapott a nyelvére.

- Ez volt olyan nehéz?! -löktem vissza a padra és rohanva megindultam az említett kisbolt felé. Pár percen belül ott is voltam, de Regulus sehol. Elkezdtem körbejárni a boltot, de sehol nem láttam. A messzeségből valahol autók hangja ütötte meg a fülem, de arra egy lélek sem járt. Aztán meghallottam valamit. Valami didergést. Körülnéztem és a bolt tövében, a járdán ott volt. A lábát felhúzva feküdt a földön egy szál ingben. A szívroham kezdett kerülgetni. Lehajoltam hozzá és rázogatni kezdtem, de nem sok életjelet mutatott. Hála Merlinnek a hidegben látszott a lehellete és ebből tudtam, hogy él. Egy üres vizespalack meg egy szintén kiürült ropi zacskó hevert mellette. Így már érthető, miért adta el a dzsekijét.

- Regulus! - rázogattam. - Kérlek térj magadhoz! - Ahogy a hátára fordítottam, egy zúzódást pillantottam meg az arcán. Egyre jobban megijedtem. - Regulus, ébredj fel! Könyörgöm! - Mindenem remegett, de egyáltalán nem a hideg miatt.

- James? - hallottam meg a hangját. Kinyitotta a szemét és értetlenül nézett rám.

- Istenem, annyira megijedtem! - sóhajtottam fel és mindenről megfeledkezve, megöleltem, amikor felült. Egy ideig hagyta, de aztán ellökött és felállt. Követtem a példáját és egy szót se szóltam rá, hogy ellökött, mert természetesen teljesen megértettem.

- Nem értem, miért ijedezel, én csak aludtam - mondta remegő hangon. Láttam rajta, hogy libabőrös.

- Annyira sajnálom, amiket mondtam - szólaltam meg kicsivel később. - Nincs rá mentség, de meg kell értened, hogy nem rád voltam mérges, hanem magamra.

- Úgy még rosszabb! Nem vagyok boxzsák!

- Igen, igazad van. Teljesen. Tudom, hogy soha nem fogsz nekem megbocsátani, mert én se magamnak, de azért reménykedem, hogy mégis, mert nagyon nagyon fontos vagy nekem.

- Hagyd abba! Tudom, hogy utálsz, James. Évek óta teljesen beléd vagyok esve és nagyon sokat szenvedtem emiatt. Hagyd abba ezt a hősködést! - kérlelt. Ledöbbentem. Évek óta? De mégis hány éve? Kettő? Három? Miért nem vettem eddig észre? Vagy most túloz?

- Én ezt nem tudtam - mondtam csöndesen. - De esküszöm, Regulus, hogy ha megbocsátasz nekem, jóvá teszek mindent. Marha nagyot hibáztam, de nem veszíthetlek el.

- Nem tudod azt elveszíteni, amid nincs - mondta lehajtott fejjel és hátatfordított, hogy induljon.

- Nem rohanhatsz el folyton - rántottam vissza a kezénél fogva. Elgondolkoztam, hogy mit mondhatnék még. Rájöttem, hogy az egyetlen jó dolog, amit most tehetek, az az, hogy őszínte vagyok. - Tudod, sokáig tényleg nem igazán kedveltelek. De aztán elkezdődtek ezek a nyomorult edzések meg a hülye korrepetálások és közelebb kerültünk egymáshoz. Megismertem egy másik oldaladat és nagyon tetszik. Sőt, azt hiszem, beleszerettem ebbe a másik oldaladba. Akkor láttam először, amikor megvágtad magad és olyan őszínte voltál velem. De már előtte is éreztem valamit, mert többször is álmodtam rólad. Nem akarok tovább szenvedni, szükségem van rád.