Félsz, Black? /BEFEJEZETT/

Harmadik | Regulus | Vér és könny

1977. X. 7.

Körülbelül három órát aludtam aznap éjjel, de annyit se biztos. Teljesen kiakasztott a jelenet, amikor megbillent a seprű és James teljesen hozzám simult. Csak reméltem, hogy nem vette észre, milyen gyorsan kezdtem venni a levegőt. Nem volt érdemes tovább tagadni: meleg vagyok, mint a tűz. És igen, egy nagyon kicsit tetszik James. De attól függetlenül, hogy ezeket bevallottam magamnak, nem változott az álláspontom. Egy gazdag, aranyvérű lányt kell majd elvennem. Lehetőleg egy mardekárosat. De semmiképpen sem egy griffendéles adoniszt. Jó, az adonisz kifejezés egy kicsit túlzás, de akkor is gyönyörű. A lényeg, hogy órákat forgolódtam az ágyban és gondolkoztam. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy egy lányt akár csak megcsókoljak. Ha ilyesmire gondoltam, egy hatalmas gombóc keletkezett a gyomromban és úgy éreztem, mindjárt hányok. Fél négy körül elaludtam végre.

Otthon voltam. Egész pontosan a nappaliban. A szokásosnál is üresebbnek tűnt a ház. Azt hittem, egyedül vagyok, de amikor megfordultam, az apámmal találtam szemben magam.

- Mit műveltél, Regulus Arcturus Black? - sziszegte. A hangjából csöpögött az undor és a gyűlölet. Pont mint amikor elküldte Siriust otthonról. - Beleszerettél egy másik fiúba?

- Nem, én nem - próbáltam tiltakozni. Ekkor azonban váratlanul elkezdett összemenni a szoba. Egyre közelebb értek hozzám a falak. Nem tudtam elrohanni, se mozogni, de még üvölteni sem.

- TÖBBÉ NEM VAGY A FIAM! - zenegett valahonnan apám hangja.

- Takarodj innen, te semmirekellő kis mocsok! - üvöltött anyám. Egyikőjüket se láttam, de hallottam őket. A falak még mindig rohamosan közeledtek, a tüdőmből pedig kezdte kiszorítani a félelem a levegőt. Fulldokoltam és tehetetlen voltam. Már majdnem meghaltam, amikor felébredtem. Lihegve ültem fel az ágyban. Fájt a fejem és forgott körülöttem a szoba. A nap már jött fel és hosszú árnyékot vetett az ablakon keresztül a padlóra. Kikászálódtam az ágyból és megindultam a fürdőszoba felé. Mindenem remegett. Gyorsan megmostam az arcom és a csapra támaszkodva a tükörbe néztem. Gyorsan el is kaptam a fejem. Szégyeltem magam az érzéseim miatt. Kinyitottam a tükör melletti kis szekrényt és kivettem belőle a bicskám, amit a tizenegyedik születésnapomra kaptam. Kinyitottam és egy pár pillanatig csak néztem az élét. Megtehetném gyorsan. Talán annyira nem is lenne vészes. Pár pillanatig biztos fájna, de azután már többé nem éreznék se lelki, se fizikai fájdalmat. A nyakamhoz szorítottam és vártam. Fogalmam sincs mire. Talán a bátorságra. Aztán rájöttem, hogy ezt nem tudnám megtenni. A karomhoz szorítottam és vágtam. A vérem és könnyeim keveréke csorgott le a kezemen a tiszta, fehér csempére.

Amikor zokogva visszamentem a szobámba, gyorsan magamra kaptam a pulcsim, hogy ne lássam a ronda sebeimet és ledőltem az ágyba. Egyre csak sírtam. Már attól féltem, megfulladok a saját könnyeimbe, amikor kopogtak. Először azt hittem, az ajtón. Rögtön arra gondoltam, hogy valaki meghallott. A gondolattól megijedtem. Aztán megkönnyebbülten láttam, hogy csak egy ismerős gyöngybagoly van az ablakban. Beengedtem, elvettem tőle a levelet, kinyitottam és döbbenten olvasni kezdtem.