Félsz, Black? /BEFEJEZETT/

Tizennyolc | Szökjünk ki! | Regulus

1977. X. 17.

James szavai még a fülemben visszhangoztak. Semmire nem számítottam kevésbé, mint hogy ezeket mondja. A haragom azonnal semmivé foszlott és legszívesebben ott helyben megcsókoltam volna. Aztán beugrott, hogy most akár meg is tehetem. Így tettem.

Közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Azonnal visszacsókolt. Ez teljesen más volt, mint az előző napi. Most éreztem, hogy tényleg fontos vagyok neki. Tényleg akar. A kezemmel a hajába túrtam, ami azt hiszem, tetszett neki, mert ekkor még hevesebben kezdett csókolni. Erősen tartotta a derekam, de óvatosabb volt, mint legutóbb.

- Ezt azért csináltad, hogy befogjam? - kérdezte, amikor elváltunk egymástól.

- Pontosan - nevettem el magam. James is nevetett. Csak akkor vettem észre, hogy esik az eső, amikor már csuromvizesek voltunk.

- Talán haza kéne mennünk - nézett fel.

- Menjünk haza! - bólintottam és újra megcsókoltam.

~*~*~*~*~*~

Életemben nem voltam még olyan nyugodt és boldog. Aznap este Jamesnél aludtam és nagyjából egész éjszaka beszélgettünk. Még mindig nem bírtam elhinni, hogy James Potterrel járok, mégha csak titokban is. Hirtelen minden szebbnek és reményteliebbnek tűnt.

- Talán előlről kezdhetnénk mindent - szólalt meg James, amikor már azt hittem, alszik, olyan négy-fél öt körül. Mindketten az ő ágyában feküdtünk, egymás mellett, összekulcsolt kézzel, de ennél jobban nem mertünk egymáshoz érni.

- Hogy érted?

- Elmehetnénk randizni meg minden. És majd ha lefekszünk egymással, úgy teszünk, mintha az lenne az első. Persze annyi különbséggel, hogy nem stresszeljük végig - fejtette ki és végigsimított a kezemen. Órák óta fogtuk egymás kezét, így már hozzászoktam az érintéséhez, de így is végigfutott a gerincemen valami kellemes bizsergés.

- Ez jól hangzik - mosolyodtam el a sötétben, mire James elvigyorodott. Persze ő nem mosolyog, folyton vigyorog.

Egy ideig csöndben feküdtünk, aztán megint váratlanul megszólalt: - Annyira sajnálom, Regulus!

- Tessék? - néztem rá döbbenten.

- Amiket reggel mondtam. Annyira nagyon-nagyon sajnálom! - jött kicsit közelebb. Még a sötétben is láttam a gyönyörű, barna szemében a félelmet és a megbánást.

- James, már vagy ötször bocsánatot kértél - ásítottam. - Mostmár azért kéne, mert túl sokat beszélsz erről.

- Igaz, sajnálom...

- Jaj de hülye vagy! - nevettem. - Csak viccből mondtam, idióta - csókoltam meg a kezét. - Már az elsőnél megbocsátottam.

- De halálra fagyhattál volna! Miattam! - akadékoskodott.

- Úgy beszélsz, mintha ez meg is történt volna. Pedig nem. Mindketten itt vagyunk, ebben a meleg házban, biztonságban. Nem értem, miért aggódsz.

- Mert meghalhattál volna és... - Nem bírtam tovább hallgatni a felesleges aggodalmaskodását, ezért közelebb húzódtam hozzá és a számat az övére szorítottam. - Mindig meg fogsz csókolni, ha azt akarod, hogy befogjam? Mert akkor egész nap beszélni fogok!

- Lehetséges. Nem nagyon tudlak máshogy elhallagattatni.

- Ezt megbeszéltük - csókolt arcon, aztán visszadőlt és nyomban el is aludt. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, ő meg félálomban átkarolt.