Istenem, adj egy jelet (Charles Leclerc)

8.

A telefonom rezegni kezdett, így a lista írását elnapoltam, és csak levágtam a szomszédos napozóágy szélére.

-Szia anya.- Szóltam bele a telefonba fáradtan.

-Szia drágám, remélem jól telik a lánybúcsúd...?- Háttérben apukám hangját hallottam, ahogy a kutyusokkal viaskodik, miszerint nem a kanapén van a helyük.

-Minden rendben van, csak nagyon sok programot csinálunk így nincs nagyon időm írni nektek. De nagyon jól érzem magam, a lányok csodálatos programot hoztak össze.

-Ott vannak most? Miért nem kapcsolunk egy kamerát?-Aha, miért is nem? Mert egyedül vagyok, miközben a lányok nélkülem szórakoznak.

-Most nem anyu, és nincs is sok időm, mert mindjárt indulunk tovább. Veletek is minden rendben?

-Persze kicsim, mi jól vagyunk. Nicola beszélt ma az anyjával, ők Ibizára mentek a fiúkkal, szóval még véletlenül sem vagytok közel egymáshoz. Gondolom nagyon nehezen bírod nélküle, igaz?- Nagyon nehezen, szinte belehalok a hiányába, miközben egy másik férfi karjai közt aludtam el az este.

-Aha, hát... Azért én megvagyok nélküle anyu, nem a világvége ez a két hét.-Válaszoltam a szememet forgatva.

-Nem baj édesem, nemsokára a karjai között lehetsz.-Hurrá, már épp nem tudtam, hogy mi hiányzik a napomból.-Ő is biztos sokat gondol rád.

-Jaj bocsi anyu, mit mondasz? Nem hallak, anya?-A füzetemért nyúltam, amit az előbb mellém raktam, majd a lapot gyűrni kezdtem a telefon mellett, hogy minél nagyobb zajt csapjak, utána pedig gyors kinyomtam a hívást.

-Jesssssszusom!!!!! Persze, alig várom, hogy a karjaiba legyek, naná....Chhhhh... Szánalmas, hogy mennyire nem ismer.

-Ki nem ismer?-Hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot, mégis akkorát ugrottam, mintha valaki épp megölni készülne.

-Te normális vagy? Hogy a picsába jutottál be? És miért nem tudok róla, hogy itt vagy?-Felháborodtam és kicsit magasabb hangnembe kértem számon, mint kellett volna.

-Hé, valami baj van Ma Cheri?- Közelebb lépkedett hozzám, majd egyik kezét arcomra nyomta és úgy várta a válaszom.

Talán a közelsége kellett ahhoz, hogy végleg eltörjön a mécses és az a fal amit már szépen lassan építgettem az elmúlt órában, egy pillanat alatt összetörjön. A szememből a könnyek hullani kezdtek és már nem tudtam visszafogni a sírásom, de nem is akartam. Ennek ki kellett jönnie.

Karjai közé vont, majd úgy szorított magához, mintha neki is legalább annyit jelentene ez a pillanat, mint nekem. Leültetett maga mellé a napozóágyra és türelmesen várt addig, amíg magamtól nem kezdeményeztem a beszélgetést.

-Köszönöm.- Szóltam hozzá erőtlenül.

-Nem kell megköszönnöd. Mi történt, kivel beszéltél?-Ujjaival letörölte a nedvességet az arcomról, majd egy alig látható mosolyt villantott felém.

-Anyukámmal. Egy picit amúgy is lelkis állapotban voltam és ugye az sem segített, hogy vodka-narancsot ittam, ami nyilván meglökött egy kicsit. Aztán felhívott és borult mindent.-Sóhajtottam egy nagyot.- Ja nem, az akkor borult, amikor megérkeztél és bőgni kezdtem, mint egy kisgyerek.

-Gabi, bármit elmondhatsz nekem. Tudod, ahogy én is neked, tabuk nélkül. Ugye tudod?-Bólintottam, hiszen megerősítésre várt.-Nem tudom, hogy mit mondott anyukád, vagy miről beszéltetek, de gyanítom, hogy az esküvőről volt szó, vagy legalábbis a fasziról.

Újra csak bólintottam, de egy hang se hagyta el a számat.

-Oké, emlékszel még mit beszéltünk? Nincs duma a párkapcsolatainkról, tehát most jobbá tesszük a kedvedet.