Istenem, adj egy jelet (Charles Leclerc)

13.

-Túlságosan alul vagyunk öltözve egy rögtönzött bulihoz?- Megkopogtattam a sisakját, majd úgy kérdeztem meg tőle.

-Hát, itt biztosan nem néz ki senki.

A robogóval lassítani kezdett, a városba érve pedig megállt az egyik helyi szórakozóhely mellett. Lesegített a motorról, és besétáltunk a kellemes zenét játszó helyre.

A szemünk innentől kezdve mintha egy kimondatlan játékot játszott volna, csak egymást figyeltük és kerestük a tömegben, táncoltunk de mégsem értünk egymáshoz, ugyanakkor nem kerültünk egymástól messzebb 1 méternél.

A levegő úgy izzott közöttünk, hogy néha úgy éreztem, nem kapok levegőt és szükségem van egy hurrikánra, egy jégesőre, ami a levegőt elém fújja, de nem érkezett.

Charles volt az, akivel bekellett érnem, és időközben rájöttem valamire. Apám kiskoromban mindig azt magyarázta, hogy mindenkinek van egy saját könyve, az élet könyve, amiben saját maga írja a sztoriját. Hogy tökéletes legyen a könyv és sikeres, megkell találnia a tökéletes könyvborítót, a tökéletes sztori mellé, de ez csak akkor sikerül, ha a megfelelő toll is megvan hozzá.

Ez most egy kicsit talán még zavaros, de azt hiszem, hogy Charles a tollam. Eddig talán tompa ceruzával írtam, rotlinggal aminek folyton kitört a hegye, de most megtaláltam azt a tollat, ami az egész történetemet izgalmassá és csillogóvá teheti.

-Charles.- Megálltam a táncolásban és csak figyeltem a gyönyörű zöld szemeket, amik talán egy kicsit rémültek lettek.- Azt hiszem, te vagy a tollam.

Az értelmetlen fején mosolyognom kellett, de mégis megdobogtatta a szívem, hogy ezt így kitudtam neki mondani. Egy kicsit olyan, mintha elmondtam volna neki burkoltan az érzéseim és iszonyatosan felszabadító érzés volt.

-Nem teljesen értem, előfordulhat, hogy a pia miatt?- Aranyosan, megbántás nélkül tette fel a kérdést.

-Nem.- Pólójánál közelebb húztam magamhoz, és gondolkodás nélkül megcsókoltam.

Egy pillanatra elszakadtunk, vállamnál fogva minimálisan hátrébb tolt, mire egy halk nyöszörgés hagyta el a számat, amit nem hiszem, hogy a hangos zene miatt hallhatott.

Pár másodpercet időztünk egymás szemeiben, kezeit az arcomra nyomva közelebb húzott magához, és úgy csókolt tovább. Percekig egymás ízét élveztük, miközben mellettünk tomboltak az emberek és figyelembe sem véve, hogy mennyire útban vagyunk, csak álltunk tovább.

-Azt hiszem, jobban járunk, ha lelépünk.

Ujjait összefonta az enyémmel, és miután bíztatóan rám mosolygott, elindultunk a kijárat felé. Az én szállásomhoz vitt vissza, és miután egy puszival és hosszú öleléssel elköszöntünk egymástól, egyedül léptem be a bejárati ajtón.

-Szép estéket, Caio, Bouna sera! Mit adjak a kismadárnak, hogy fecsegjen?- Amelia a kezeit összefonva dőlt neki a konyhapultnak és úgy figyelt.

-búvárkodtunk, rájákkal úsztunk, csókolóztunk, bedőltem a bokorba, miközben tanított robogót vezetni és egy picit buliztunk is.- Rántottam egyet a vállalon, miközben mosolyogva vágtam fel a narancsot.

-Ahaaaa, szóval besuvasztottad a csókolóztunkat a mondat közepére, hátha nem tűnik fel? Milyen volt? Tolakodó vagy pont jó?- Faggatózni kezdett, aztán váratlanul megjelent Sof is.

-Nem túl nyálas? Állítólag, aki jól csókol az máshol is jól használja a nyelvét.

-Sooooof!- Kiáltottunk rá mindketten egyszerre.