Szenvedélyes gyűlölet ✔

2. Fejezet

Másnap korán keltem, hiszen most kezdődik az utolsó nap, a téli szünetig.
Már kint az idő szörnyen hűvős, ezért vagy fél órán keresztül gondolkoztam, hogy mit vegyek fel. Végül egy fekete farmert, egy fehér feszülős hosszújúval vettem fel, egy szürke bundás pulóverrel.

Amilyen gyorsan csak tudtam, lefutottam a lépcsőn. Megreggeliztem, aztán a fürdőbe vezetett az utam, ahol fogat mostam, megfésűlködtem, meg minden...
Írtam Emmának egy üzenetet, hogy készen vagyok.
Szél sebesen bekötöttem a cipőfűzőmet, majd felkaptam a a kabátomat, és a hátizsákomat.

Kiléptem az ajtón, amikor megcsapta az arcomat a hideg fuvallat.
A suli felé vezető út közben találkoztam Emmával.

Mikor megérkeztünk, beléptünk a termünkbe.

Hirtelen amikor megszólalt a csengő a kedvem elszállt, ugyanis rajz óra van...
A feladat csupán annyi volt, hogy azt rajzolhatjuk, amit csak akarunk... na már most bajok vannak... Elkezdtem húzogatni pár vonalat a papíron - amibe bele is tört a ceruzám. - bár még magam sem tudtam mi akar lenni. Szerencsére nem kellett beadni... Ha ezt a tanár meglátná, akkor az ablakon ugrana ki.

...

Elég hosszú és fárasztó volt a nap, de végre vége lett az utolsó órának.

Már szinte mindenhol a karácsonyi fények voltak feltűzve a városba. Káprázatosak voltak, bár a retinám néha szinte könyörgött, hogy nézzem inkább a havat.

- Olyan romantikus! - nézett fel a fényekre Emma, amitől az arcát megvilágította a sárgás fény, és a szemeiben tükröződtek, ragyogó hatást keltve.

- Hát, nekem nem pont ez a véleményem, de oké! - vontam meg a vállamat zsebre tett kézzel.

- Jó, de ha te szerelmes lennél, akkor tudnád! - mondta gúnyosan.

- Hát, az biztos, hogy jó sokára lesz! - nevettem el magamat, és jól kihangsúlyoztam a ,,jó" szót.

- Ne hidd ám azt... - nézett a szemembe, egy huncut mosollyal kísérve.

- Mire gondolsz? - kérdeztem kíváncsian.

- Lehet, hogy neked nem tűnt fel, sőt... de meglehet, hogy Hectornak tetszel. - mondta fülig érő szájjal, majd óvatosan belebokszolt a vállamba, amit felfogott a kabát vastag anyaga.

- Biztos, hogy nem! De ha mégis, akkor így járt! - vontam meg lazán a vállaimat.

Elővettem a telefonomat, és közben tovább sétáltunk.
Hallottam, ahogy Emma valamiért előre szaladt, de nem néztem fel a képernyőből, mivel szokott ilyeneket csinálni.
Előre nem láttam, szóval éreztem, hogy véletlenűl neki megyek valakinek. A telefonomat kiejtettem a kezemből, ami koppant, amikor földet ért, viszont láttam, hogy az illetőnek is kiesett a kezéből... Istenem, hogy miért nem tudnak az emberek figyelni? Bár én se figyeltem.
Felnéztem, hogy elnézést kérjek az illetőtől, viszont akkor, amikor megláttam, hogy Hector Fort-nak mentem neki, megforgattam a szemeimet, és egy nagyot sóhajtottam.

Lehajoltam, hogy felvegyem a telefonomat, ami megúszta csak egy karcolással.

- Az enyémet nem szándékoztad felvenni? - kérdezte unottan.

- Képzeld, nem! - jelentettem ki egy röpke mosollyal az arcomon, ami egyből el is tűnt.

- Csak egyszer lennél kedves - tette fel a mutató ujját, és ő is lehajolt a saját keszülékéért.

- Csak azokkal vagyok kedves, akik megérdemlik, és te nem vagy köztük! - mondtam és direkt úgy mentem el mellette, hogy egy kicsit neki menjek.

Rájöttem, hogy Emma azért futott előre, mert meglátta Marc-ot. Most már értem, hogy mit keres itt Fort.

Marc valóban egy kedves ember és vele nincs semmi bajom... viszont a legjobb barátjával annál inkább. Oda mentem hozzájuk, mire Emma azt mondta, hogy Marc-al elmennek most sétálni...

- És Hector? - kérdeztem remélve, hogy megy velük.

- Nyílván marad - mondta Emma, és elindultak kézenfogva. Ezt nem hiszem el!

Hector meglátta, hogy barátja és Emma elindultak itt hagyva kettőnket...

- Most komolyan elmennek? - nézett rám.

- Nem... szerinted?! - kérdeztem irónikusan, majd szét tártam a karjaimat

- Látod, már megint bunkó vagy! - mondta, mire én elindultam haza felé. - Most hová méssz? - kérdezte és elém jött, hogy még véletlenül se tudjak tovább menni.

- Haza mennék - ezt hallva, boci szemekkel nézett rám.

- Most miért nézel így? - kérdeztem.

- Kérlek, vigyázz rám, mintha anyám lennél... - tette össze mindkét tenyerét, és lebiggyesztette az alsó ajkát.

- Minek?

- Mert unatkoznék egyedül.

- Jajj, csak oda ne szaladjak! - gügyögtem neki, mintha csak három éves lenne.

Újra haza felé vitt a lábam, viszont ő továbbra is csak követett. Szörnyen idegesítő!

- Mondták már, hogy idegesítő vagy? - kérdeztem magam elé meredve.

- Igen... te! Amúgy karácsonykor is fogjuk egymást látni. - erre én riadtan megálltam és felé néztem.

- Mert? - kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Mert Marc és Emma együtt akarnak karácsonyozni. - felelte.

- És te, hogy jössz a képbe? - néztem rá unott fejjel.

- Úgy, hogy minden karácsonyunkat egymásnál töltjük. - felelte, majd egy kisebb mosolyra húzta a száját.

Egy kicsivel később szerencsére sikerült haza érnem. Épségben!

Elindultam be, és Hector még mindig csak kint állt az ajtó előtt...

- Most mégis mivan? - néztem rá álmosan.

- Nem is köszönsz el? - kérdezte.

- Nem! - feleltem majd becsaptam az ajtót, már mérgesen és felmentem a szobámba.

Be kell ismernem, hogy Hector helyes, viszont szörnyen idegesítő! És tudom, hogy csak direkt csinálja, hogy basztasson.

Most már vészesen közelít a karácsony... Emma állandóan tőlem kérdezgeti, hogy mit vegyen Marc-nak. Sosem voltam túl jó ajándékozásban, de mindegy. Őszíntén, egyedül a karácsony borzalmas, viszont Emma együtt akar velem lenni, szóval lehet, hogy tényleg együtt kell tölteni a karácsonyt Hectorral. "Hurrá!"
Mindegy, valahogy csak túlélem... Szorítsatok!