Szenvedélyes gyűlölet ✔

4. Fejezet

Jó párszor megfordult a fejemben, hogy kár volt az a csók. Megint csak elcsavarta a fejemet... talán a ragyogó tekintetével, az ajkaival. Nem tudom, de nem is szeretnék az egész dologra gondolni. Lehet, hogy jó érzés volt, viszont, még mindig piszkosúl fáj, hogy "játszadozik" velem. Nem szeretném Emma-nak sem elmondani, hogy megtörtént a csók. Bármikor, amikor kinézek az ablakon és meglátom a csillogó havat, a napfényben, az jut eszembe, hogy pár hete még ezzel a hóval dobálóztunk... és az, hogy amikor jöttünk haza felé, csak úgy ropogott alattunk. Mindig is szerettem a havat, úgy, mint amikor ősszel a száraz falevelekre rálépsz...
A szívemnek egy kicsit hiányzik Hector, viszont az eszem csak eltolja őt magamtól.

A napok, egy ideje már szörnyen unalmasak. Emma folyton Marc-al van, szóval nem igazán találkoztunk, az elmúlt két hétben, viszont szerencsémre Emma rám írt;

Emma: Szia! Eljössz sétálni velünk?

Remek, most megint csak tarthatom a gyertyát...

Selena: Persze!

Igazából nem nagyon vagyok boldog, amióta Emma Marc-al jár. Nyílván első sorban Hector miatt, de azért eléggé úgy érzem, hogy Emma elhanyagolt engem. De mindegy, ha ő boldog, akkor jó.

Felöltöztem és bementem a fürdőbe, hogy megcsináljam a sminkemet. Azután főztem magamnak egy forró kávét.
Még, nem teljesen tudtam meginni, mikor hallottam, hogy Emma csengetett az ajtón. Vettem egy nagy levegőt, és felálltam a széktől, hogy kinyissam neki.

-Szia! - köszöntünk egymásnak egyszerre.

Becsuktam magam mögött az ajtót és elforgattam benne a kulcsot.
Elindultunk a hideg városba, viszont most még nem volt velünk Marc.

-Amúgy, mond már el, hogy még karácsonykor miért voltál olyan fura? - nézett rám értetlenkedve.

-Ja, semmi! - vágtam rá, remélve, hogy ezzel véget érhet a beszélgetés.

-De, nekem elmondhatod! - mondta makacsul.

-Mondom, ez...ez, most lényegtelen! - kalimpáltam a kezeimmel.

-Jó! - tette fel mindkét kezét, mintha megvádoltam volna.

Még egy kicsit sétálgattunk, mikor láttam, hogy Emma integet Marc-nak és odament hozzá megölelni. Már, kezdtem elfelejteni, azt a bűnös estét... viszont, ahol Marc ott van, ott biztos, hogy jelen van Hector is... már nagyon elegem van abból, hogy mindenhol az ő hülye fejét kell bámúlnom. Szörnyen elegem van ezekből a szimpla sétákból, hiszen mindig úgy van, hogy Marc és Emma egymás mellett mennek, ezálltal kiszorítanak minket és kénytelenek vagyunk Hector-al egymás mellett menni...
Az járda szűkült, és éreztem, hogy Hector és én egymásnak megyünk. Mind a kettőnknek zsebre volt téve a keze, viszont még így is éreztem, hogy egy csöppet egymáshoz ér. Próbáltam a lehető legtávolabb tőle állni. Tipikusan én végig csöndben voltam, míg a többiek egy bibliát is tudtak volna írni.
Kiértünk valamilyen parkhoz, ahol eddig még sosem voltam. Elég elhagyatottnak tűnt, mivel csak egy pad volt elhelyezve és azon kívűl semmi amire letudnánk ülni, a pad körül pedig fák voltak. De azon a padon is maximum három ember fért el. Marc, Emma és Hector gyorsabbak voltak nálam és leültek. Én, pedig csak néztem, ahogy ők csücsülnek.

-Nem ülsz le? - kérdezte gonosz tekintettel Hector.

-És mégis szerinted hova tudnék leülni? - néztem rá szúros szemekkel.

-Hát, ülj az ölembe! - már látszott rajta, hogy legszívesebben elnevetné magát.

-Az lenne az utolsó, ahova én leülnék!- jelentettem ki gúnyosan.

-Álljatok már le! Olyanok vagytok, mint egy idős házaspár! - csitított el minket Emma, mire Hector és én is ránéztünk.

-Igaza van! - felelte Marc, mire én az arcomat a kezembe temettem.

Már a lábam szörnyen fájt, hiszen elég sokat sétáltunk és a legrosszabbik cipőmbe mentem... már meguntam és inkább megfogtam Hector-t és próbáltam felhúzni a padrol. Már, egy kicsit sikerült és gyorsan a helyére űltem, mire ő felvett a vállára, mint egy kisbabát és letett a földre. Széttárt karokkal néztem rá.

-Most mivan? - nézett rám kérdőn.

-Hogy lehetsz ilyen... - kerestem a megfelelő szót.

-...ilyen, mi? - nézett rám kikerekedett szemekkel.

-Hát, ilyen... bunkó, aljas, gonosz, haszontalan, udvariatlan...- néztem rá, kicsit megkönnyebbűlve.

-És ezt te mondod nekem?! - nevette el magát.

-Igen, én mondom! - már kezdtem mérges lenni.

-Hát tudod, az a baj, hogy te szörnyen önző vagy, csak magadra gondolsz, és olyan vagy, mint egy... - hallgatott el.

-Inkább tartsd meg magadnak! - jelentettem ki, hiszen tudom, hogy mire gondolt...

-Már, tudom, hogy a szüleid miért is hagytak el! - mondta, mire én már elkezdtem sírni, hiszen arra gondoltam, hogy mivan, ha valóban anya azért hagyott el, mert nem kellek neki...

Haza indultam, mert ha ránézek, legszívesebben megölném.
Csak, ha egy ujjal is bánthatnám, még abból is baj lenne...
Sietős léptekkel mentem haza és közben a könnyeimet törölgettem le az arcomról. Hogy mondhat valaki ilyet? Valóban önző és egy... volnék? Mégis mi a probléma velem? Kérdések ezrei gyülekeztek össze a fejemben.

Hevesen felindultam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Leültem az ágy szélére, mikor hallottam, hogy valaki kopog az ajtómon...

-Bárki is vagy, menj el! - mondtam szipogva egy párnába, mire láttam, hogy az ajtó kinyílík.

-Hadd kérjek bocsánatot! - mondta Hector és leült mellém az ágy szélére.

-Pont nem érdekel. - zokogtam.

-Nem tudom, hogy mivan velem mostanában?! Hidd el, hogy én nem vagyok ilyen "bunkó"! - nézett maga elé.

-Hát de mégis! Az volt az életem egyik legrosszabb döntése, hogy megismertelek! - mondtam.

-Au, ez most fájt! - tette gyerekesen a szívére a kezét, mintha valóban fájt volna a lelkének. -De... mivan a karácsonykor történtekkel?- nézett a sminkben ázó szemeimbe.

-Az nem történt meg! - jelentettem ki.

-Pedig az volt életem egyik legjobb ajándéka! - nevette el magát.

-Nekem a legrosszabb! - vontam meg a vállamat.

-De miért? - kérdezte széttárva a karjait.

-Azért, mert nem tudok megszabadulni attól, hogy ne gondoljak a csókra! - emeltem fel a hangomat és már szinte kiabáltam neki.

Nem szólalt meg. Csöndben mosolygott önelégülten. A szemeiben csillogtak a szikrák, míg az enyémben szinte lángolt a tűz. A testemet elöntötte a vágy, és a forróság. A mosolyától az arcomra ült a pír.
Megérintette az arcomat, majd gyengéden végig simított rajta. A pír az arcomon most csak jobban látszódhatott. A testem minden egyes porcikáját átjárta a melegség, illetve a hideg is kirázott egyszerre. Közelebb hajolt hozzám. Én nem mozdultam. Hagytam neki, hogy csinálja a dolgát...
Az arcunk egymáshoz ért. Hirtelen mintha a levegőm elfogyott volna, és szaporábban vert a szívem. Lehunytam a szememet.
Egy gyengéd csókot lehelt az arcomra. Majd a nyakamra. Az orrát finoman végighúzta az állkapcsom íve mentén. A szája milliméterekre volt az enyémtől. A levegőt egyre csak nehezebben tudtam venni, amit ő is észre vett, és erősen megszorította a kezemet. Bár ez nem segített. A szám teljesen kiszáradt, és ezért a nyelvem előbukkant, hogy megnedvesítsem. Le sem vette a számról a szemét. Kicsit közelebb ért hozzá, majd még közelebb. Olyannyira, hogy már lassan rátapadt az ajkamra az övé, és lassan, és finoman megcsókolt. Olyan finom a szája íze!