Szenvedélyes gyűlölet ✔

7. Fejezet

Ez volt életem legromantikusabb pillanata. A rózsaszín köd egy kicsit elcsavarta a fejemet... na jó, talán nem csak egy kicsit. Tekintete lágy és kellemes volt. Most valóban érzem a biztonságot, ami hiányzott az életemből. Hihetetlen, hogy nekem csak Hector szeretetére van szükségem, semmi másra.

-Köszönöm! - mondtam neki halkan.

-Érted bármit! - mondta és a fejemre hajtotta az ő fejét.

Már mind a ketten talpig vizesen álltunk a hideg utcán. De ezen a ponton pont nem érdekelt, hogy esik-e az eső, vagy sem.

Már, Hector is észre vette, hogy remegek és megfogta a kezemet és bementünk a meleg házba.

-Öltözz át, mert megfázol! - utasította.

-Rendben! - elindultam felfelé a lépcsőn.

Bementem a szobámba és elővettem egy pólót, és egy melegítő nadrágot. Felvettem és visszamentem.

-Amúgy, te nem fázol? - kérdeztem, a hajamat kicsavarva.

-Hát, csak egy kicsit.

-Sajnos, nincs férfi pólóm! - vontam fel a vállaimat.

-Reméltem is! - mondta és levette a zakóját, ami alatt egy fehér ing volt.

Annyira vizes volt az inge, hogy teljesen a testéhez tapadt és kirajzolódtak a kockák a hasán...
Mondanom sem kell, magával ragadott a látvány.
Hector felnézett rám és csak azt látta, ahogy őt és a hasát bámulom.

-Mondjad! - mondta, mire összeszedtem a gondolataimat és hirtelen felkaptam a fejemet.

-Se-semmi. - dadogtam neki, hiszen teljesen elvarázsolt.

Hector közelebb jött hozzám és már rutin szerűen megfogta a kezeimet. Felnéztem két gyönyörű szemébe. Lassan adott a számra egy finom csókot.

Kint az időjárás tombolt. Szörnyen viharos volt és állandóan villámlott.
A mennydörgések folyamatosan egyre csak hangosabbak lettek, de nem zavart.

Hector csókjai az ajkamról, egészen a nyakamig vándoroltak.
A külső zajok teljesen megszűntek. Kisebb csókjaival együtt felmentünk a szobámig. Egymást el sem engedve, becsuktuk magunk mögött az ajtót.
Hector kigombolta az ingét és levette. Az izmain néhol még mindig folytak le az eső cseppek maradványai. Szorosan megöleltük egymást, ő a derekamat fogta, míg én a nyaka köré fontam a karjaimat. Éreztem, ahogy a derekamról, lassan és finoman kezei lejjebb vándoroltak... őszíntén nem is bántam.

-Szabad? - kérdezte illedelmesen, gondolva a felsőmre.

-Igen! - mondtam neki habozás nélkül.

▪

Kora reggel, hirtelen felébredtem. Ásítottam egy nagyot és ránéztem, a mellettem alvó Hector-ra. A szemeimet alig tudtam nyitva tartani, hiszen nem sokat aludtam. Felültem az ágyamon, és egy kicsit körül néztem. A szobámban mindenhol a ruháink hevertek a földön. Kinyúltam az ágyam mellett heverő pólómra és felvettem, aztán kikeltem az ágyból. Már mentem volna az ajtóhoz, mikor véletlenűl megbotlottam a fehér Adidas cipőmbe, ami hanyagul hevert a földön. Ez, azért elég zajosra sikeredett. Hector felébredt a bénázásomra és felállt, hogy felsegítsen. Kinyújtotta a kezeit, ami egyből elfogadtam.

-Köszi! - húzott fel a földről.

-Nincs mit! - mondta és ő is ásított egy nagyot.

-Aki éjjel legény, legyen nappal is...- kuncogtam el magamat és kinyitottam a szobám ajtaját, hogy lemenjünk megreggelizni.

Bekapcsoltam a kávéfőzőt és közbe csináltam egy kis reggelit. Hector oda jött mellém és elkezdett segíteni. Annyira jól esett a segítsége.
Miután megreggeliztünk és megittuk a kávét, Hector-nak elkellett mennie. Ránéztem az órára, és kikerekedett a szemem. Felrohantam a szobámba, hogy átöltözzek, hiszen késésben voltam. Olyan gyorsan öltöztem, mint még soha, és a hajamat megcsináltam, aztán el is indultam a gimi felé.

Elég furcsa volt mindenki... valamiért azt éreztem, hogy mindenki engem bámúl. Vajon láttak este az utcán, Hector-al?
Szerencsére megláttam Emma-t, és együtt bementünk a termünk be.

-Emma, miért néz mindenki engem? - kérdeztem.

-Figyelj... nem tudom, hogy mondjam el! - nézett rám szomorúan.

-Mivan? Mond! - türelmetlenkedtem.

-Tudod, van az a csaj, aki egy évvel fiatalabb nálunk... azt hiszem a neve Helena... valami. Tudod, az a csótány képű. - mondta, mire erre a névre, kissé előtörtek a régi rossz emlékek...

-Igen?! - kicsit remegett a hangom.

-Na, most tudom, hogy ez...- kezdte a mondatát, viszont közbe vágtam.

-MONDJAD MÁR! - parancsoltam.

-Hector-al lefeküdt pár napja! - tért a lényegre.

A mondatára a szívem, mintha kihagyott volna egy ütemet. Hiszen már volt köztünk valami, vagy legalábbis azt hittem. Mintha szíven szúrtak volna. Nem tudom, hogy haragot érzek, vagy szomorúságot inkább vagy talán inkább csalodottságot.
Probáltam erős lenni, viszont könnybe lábadt a szemem, de próbáltam visszatartani a sírást.

-De akkor miért RÁM néznek? - kérdeztem.

-Mindenki tudja, hogy van közöttetek valami.

-De, mégis honnan?

-Azt, nem tudom! - vonta meg mindkét vállát, mire én a kezembe temettem az arcomat.

A csengő, abban a pillanatban megszólalt.
Őszíntén, egész órán, semmire sem figyeltem. Elvonta a figyelmemet ez az egész dolog. Elégy gyötrő érzés volt.
Miért játszadozik? Csak arra kelletem neki? Én vagyok a hibás? Pedig azt hittem, hogy ebből lehet valami viszont úgy látszik, hogy ő nem így gondolja. Rettenetesen fájt az egész dolog. Nem is értem, hogy mégis, hogy tudtam benne megbízni, pedig már az első pillanattól fogva tudtam, hogy ő nem képes a szeretetre.
Az egésznap a gondolataimmal telt el és igazából, hamar haza is értem.
Felmentem a szobámba és leültem a székembe és újból csak néztem ki a fejemből. Már, nem is tudom, hogy kibe tudnék bízni.

Legszívesebben azt a majom képű lányt élve temetném el, de sajnos ezt nem tehetem meg.
Lementem egy pohár vízért, mikor hallottam, hogy valaki kopog az ajtón.
Letettem a pohár vizet a pultra és mentem kinyitni az ajtót.
Amikor kinyitottam, egyből elkapott a csalódottság, harag, és úgy minden egyszerre.

-Mit akarsz? - néztem rá gyilkos szemekkel, visszatartva a sírást.

-Neked is szia! - mondta, én pedig kényelmesen neki támaszkodtam az ajtófélfának.

-Őszíntén... hány lánnyal játszottál már? - tértem a lényegre.

-Tessék?!

-Jól hallottad! Vagy, nem is rémlik... Tudod, alacsony, szőke, irritálóan magas hangja van... biztos már az ágyban is megmutatta! És, tudod olyan, mintha egy zombi ette volna meg az agyát!- kulcsoltam össze a karjaimat.

-Mivan? - nézett rám értetlenül.

-Tudod mit, jó éjt! - csaptam be magam mögött az ajtót.