Szenvedélyes gyűlölet ✔

9. Fejezet

Talán már másfél hete nem is találkoztam Hectorral. Úgy érzem, hogy már hiányzik. Hiányzik a széles mosolya, a szenvedélyes tekintete, és a hangja, ami még mai napig cseng a fülemben. És még számtalan dolog, ami miatt hiányzik.
Minden percben csak rá tudok gondolni. Álmodozásaimból Emma zökkentett ki.

-Selena! Minden oké?- fürkészett.

-Mi?- kaptam fel a fejemet.

-Azt kérdeztem, hogy minden oké-e?

-Ja, igen!- vágtam rá, szűkszavúan.

-Mostanság nagyon érdekesen viselkedsz!

-Én? Nem, csak fáradt vagyok!- sóhajtottam egy nagyot.

-De ennyire? Tegnap még a nevedre sem emlékeztél, meg ma reggel, elfelejtetted, hogy hová tetted a cipődet, pedig csak az ajtó elé volt ledobva!- mondta, mire ismét csak Hector gyönyörű mosolya és szemeit láttam magam előtt.

Én nem is vettem észre, hogy fülig ér a szám, azonban Emma-nak ez egyből feltűnt.

-Selena! Te nem fáradt vagy, hanem csak szerelmes!- mosolygott.

-Szerelmes? Én?

-Igen! Mást se látni, mint, hogy állandóan mosolyogsz, és a fellegekben jársz.- erre nem válaszoltam. Nem tudtam mit, mert egyébként teljesen igaza van...

Egy kis idő múlva csak annyit hallottam, hogy valaki hevesen, és jó erősen bevágja maga mögött az ajtót. Felnéztem, és eszembe jutott, hogy amúgy matek óra van, azaz az utolsó óra a napban.
Kicsit se tudtam figyelni, pedig próbáltam, de egyszerűen nem ment.
Éppen az járt a fejemben, amikor rám mosolyog, csillogó szemekkel, mikor hallottam, hogy kicsengettek.
Összepakoltam a dolgaimat, és elindultam haza felé.

-Selena, várj!- futott utánam Emma.

Megült közöttünk a kínos csend, míg mentünk haza.

-Figyelj! Szerintem neked súlyosan hiányzik Hector!- törte meg a csendet.

-Talán! Nem tudom, de valóban egy kicsit, mintha egy sötét űrt éreznék a szívemben, a hiánya miatt...

-Hát, ami azt illeti, ma Marc-al megyek randizni, szóval végülis, ha ráér ma este, akkor tudtok kettesben lenni...- mosolygott.

Úgy érzem, hogy csak erre vágyok. Csak arra, hogy kettesben legyünk, és, hogy a külvilág megszűnjön körülöttünk. Hogy egymásra tudjunk figyelni, és ne kelljen törődnünk a körülöttünk történő dolgokra.

▪︎

Emma este elment Marc-al randizni, azonban nem tudom, hogy tuduk-e Hectorral kettesben lenni... remélem.

Leültem a kanapéra, és elkezdtem a telefonomra bámúlni... nem tudom, hogy ráírjak-e, vagy csak hagyjam a sorsra az egészet... inkább nem írtam, és jól is tettem, hiszen a sors úgy döntött, hogy megáld, mert az ajtóm felől kopogást hallottam. Feláltam, és nagyon reméltem, hogy Hector az.

Amikor kinyitottam az ajtót, annyira boldog lettem, hogy a szívem, mintha vidáman táncolt volna a mellkasomban, mint egy tűzön járó pillangó.

-Hector?! Mit keresel itt?- kérdeztem, majd hevesen a nyaka köré fontam a karjaimat és a mellkasára helyeztem a fejemet.

-Már nagyon hiányoztál!- simogatta a hátamat.

-Te is nekem!- valltam be.

-Mutathatok valamit?- kérdezte kisebb, aranyos mosollyal.

-Persze?!- válaszoltam, majd kinyújtotta a kezét...

Amikor megfogtam a kezét, az idő elmosódott... minden másodperc egy örökké valóságnak tűnt. Olyan érzés volt az, amikor ujjait összezárta az enyéimmel, mintha két puzzle darab végre egymásra találna. Az egész testemet, illetve a szívemet is melegség járta át. Közbe szemeibe láttam a ragyogó fényt, amit még talán soha...

Aztán pedig hirtelen már azon kaptam magamat, hogy a már majdnem sötét utcán megyünk valahová.
Igazából, egy szót sem szóltunk, csak élveztük egymás társaságát.
De aztán a csöndet én törtem meg.

-Egyébként, hová megyünk?- kérdeztem, majd tekintetem a még mindig egymást ölelő kezeinkre vándorolt.

-Majd meg látod!- nézett maga elé.

-Annyira nem szeretem, ha valaki ezt mondja!- durcáztam be.

-De hidd el, hogy ezt nem fogod megbánni!- mondta, majd beindultunk a tengerpart egyik legsziklásabb részére.

-Itt fogsz engem lelökni a sziklákra?- kérdeztem nevetve.

-Majd még meglátjuk!- mosolygott, majd csillogó szemeivel rám kacsintott.

Egyszerre leültünk, ahol magam elé néztem, és amikor megpillantottam a gyönyörű naplementét, a vérem szinte megforrt.

-Ez, csoda szép!- mondtam, majd Hector felé pillantottam, aki követte a példámat.

Gyökeresen, mintha a lelkembe tekintett volna, nézésével.
Az ajkaira tekintettem, mire lassan közelítettünk egymás felé.
Lassú, kisebb csókokat lehelt az ajkaimra, majd kezeivel megtapintotta a nyakamat, aztán az állkapcsomat fogta meg, én pedig a tarkójára helyeztem az ujjaimat. Ajkaink érintkezése, forró és vágytól fűtött volt, mintha a tűz szenvedélye lobogott volna közöttünk.

Mikor elengedtük egymás ajkait, felnéztem, két csillogó szemébe, és nemhogy a szájával mosolygott, de a szemeivel is, mire én is elmosolyodtam.

-Olyan szép a mosolyod!- bókolt, majd ismét megfogta, ezúttal mindkét kezemet.

Érintésére a libabőr végig futott az egész testemen. Teljesen elpirultam, amit észre is vett.

-És ez is jól áll!- nevette el magát, mire csak még jobban felkúszott a pír az arcomra.

Hector nagyon szemezett, a nyakamban lógott nyakláncal, amit még apa hagyott rám.

-Ez kitől van?- fogta meg a kis szív medált.

-Mivan, féltékeny vagy!- mosolyodtam el, mire ő elengedte a kezemet, és kezeit a háta mögé tette, hogy megtámassza magát.

-Lehet!- vonta meg a vállát, fülig érő szájjal.

-Akkor, hagyom, hogy még legyél egy kicsit!- nevettem el magamat.

-Jó, hát ha te nem akarod elmondani, akkor itt hagylak, a korom sötét városban, egyedűl.

-Jó!- vontam vállat.- Egyedűl is elboldogulok!- húztam ki magamat.

-Tudod, csak annyi a baj, hogy ha este, egyedűl... egy roppant szép, és csinos lány sétál az utcán, nem hinném, hogy azt az estét egyedűl töltené!- nevette el magát, mire én kicsit meglöktem a vállát.

-Persze, mert mire is mennék nélküled?!- billentgettem meg a fejemet.

-De ténlyeg, mond már el, hogy kitől kaptad?- mutatott a nyakláncra.

-Valóban, ennyire féltékeny lennél? Ennyire számít ez, vagy én számítok ennyire?- kérdeztem.

-Tudod mit... nem, nem számítasz nekem, egy kicsit se! Sőt... én lennék a legboldogabb ember, ha te most nem lennél itt!- nevette el magát.- De, azért szeretlek!- mosolygott, mire a szívem majd kiugrott a helyéről.