Szenvedélyes gyűlölet ✔

20. Fejezet

Azt hittem, hogy egy jó kapcsolatunk van... azt hittem, hogy szeretjük egymást.
Nem akartam kimenni a szobámból, de sajnos pisilnem kell.
Felkeltem, majd kinyitottam az ajtót. Kár volt. Pont szembe nyitotta ki az ajtót Hector is. Isaac a lépcsőn jött fel. Elnézett jobbra, vagyis Hector irányába, aztán pedig felém.

-Ömm... inkább nem kérdezek semmit. - nézett maga elé és bement a mosdóba.

Megforgattam a szemeimet látványosan, aztán visszamentem a szobába.

Nem akartam igazán haragban lenni. Ha nem néztem volna meg az üzeneteket, akkor biztos, hogy nem lenne semmi baj. Egy darabig legalábbis biztos. A dühöm kissé csillapodott. Már inkább csak csalódott vagyok és szomorú.
Arra gondoltam, hogy ha megbeszélem Hector-al a dolgokat, talán jobb lesz.

Bekopogtam az ajtaján, majd egyből kinyitotta.

-Beszélhetünk? - kérdeztem szomorú tekintettel.

-Persze, gyere! - mondta, majd beléptem a szobába.

-Nem akarok rosszba lenni. Nem volt szép tőlem, hogy elolvastam az üzeneteket. Sajnálom! - hajtottam le a fejemet.

-De én voltam az ostoba, mert rávett, hogy megcsókoljam, és hogy találkozzunk. Tényleg nem akartam! És azért is találkoztam vele, mert pont akkor tartottunk szünetet.

-És, ő vígasztalt, igaz?

-Tényleg csak találkoztunk. És megtörtént a csók. - hajtotta le a fejét - De azt se akartam.

-Jó... de Hector, nekem ez így nem fog menni. - könnyeztem be. - Sajnálom! - folyt le az arcomról egy könnycsepp.

Felálltam, majd kimentem. Vettem egy nagy lélegzetet, majd lassan kifújtam. El sem hiszem, hogy vége.
Lementem a nappaliba, ahol Emma és Marc beszélgettek, a cicájuk társaságában. Nem gondoltam volna, hogy tényleg vesz neki egy macskát.

-Selena! - állt fel Emma, amikor meglátta, hogy sírok.

-Jajj, Emma! - borúltam a karjaiba, majd tovább zokogtam. - Elrontottam.

-Selena, nem rontottál el semmit. Hector és te nagyon jó páros voltatok, viszont te is tudod jól, hogy nagyon sok veszekedés volt. - remegett az ő hangja is. - Látszódott, hogy szerettétek, illetve, hogy szeretitek egymást. De sajnos... az élet nem így hozta össze nektek. - hajtotta le a fejét. - Esküszöm, hogy jobb volt hallgatni és látni azt, ahogy veszekedtek, mint amikor összetöritek egymás szívét.

Hector is lejött a szobából, és a szemeiben láttam a könny jeleit. Összenéztünk, majd mantráztam magamban, hogy ,, jobb lesz"... de mivan, ha nem?

-Emma... én, szerintem haza megyek. - mondtam, majd pedig felmentem a szobába és összepakoltam a dolgaimat.

Mindenkitől elköszöntem, illetve Hector-tól nem. Az ajtóban állva megfordultam. Emma és Marc felmentek, szóval ketten voltunk.

-Látni fogjuk mi még egymást? - kérdezte Hector.

-Biztos vagyok benne! - jelentettem ki határozottan, majd pedig lábujjhegyre álltam és nyomtam egy baráti puszit az arcára. - Hát, akkor szia!

Hívtam egy taxit.
Amikor megjött, betettem a cuccaimat, majd beültem.

▪︎

-Szia anya! - köszöntem neki, amikor beléptem a házba.

-Mi a baj? - kérdezte.

-Most nem akarok róla beszélni! - mondtam, majd felmentem a szobámba.

Ledobtam a földre a táskámat és nyakig betakaróztam, pedig kint volt vagy negyven fok.

Pár órával később, hallottam, hogy anya kopogtat az ajtómon.
Gyorsan letöröltem az arcomról a könnyeket.

-Gyere be anya! - szipogtam.

Bejött, majd egyből az ablakhoz lépett, hogy elhúzza a függönyöket. Ezálltal az egész szobát elborította a napsütés.
Anya elém ült.

-Tudom, hogy nem szeretnél róla beszélni... de kérlek! Csak rosszabb lesz! - nézett rám csillogó szemekkel.

-Ez hosszú. De a lényeg, hogy szakítottam Hector-al. Végleg. - húztam el a számat.

-Jajj... hidd el, hogy túl leszel rajta. - mosolygott, de engem kicsit se győzött meg.

-Aha, persze. - mondtam irónikusan.

-A lényeg, hogy ne törődj vele. Próbálj meg nem gondolni rá! És biztos, hogy ha itt gubbasztasz ebben a sötét szobába, akkor az nem fog segíteni.

-Most már világos szoba. - javítottam ki, mire elnevette magát.

Anya kiment, majd átöltöztem. Vettem fel egy fekete rövid nadrágot, és egy sötétkék pulóvert.
Erőt vettem magamon és lementem a nappaliba.

-Na végre lejöttél! Éhes vagy? - kérdezte anya, mikor leültem a kanapéra.

-Nem! - vágtam rá.

-Hiányzik apa. - húztam el a számat.

-Nekem is! De most ez, hogy jön ide?

-Csak eszembe jutott. - vontam vállat.

Láttam, hogy a telefonom felvillant. Emma hívott.

-Szia Selena! Hogy vagy?

-Nem akarok hazudni. Rosszúl. Te? Mikor jössz vissza?

-Holnap. Kikészít Isaac. - nevetett.

~1 héttel később~

-Selena, ebből már elég! - jött be határozottan a szobámba, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá. - Egy héten keresztül itt bent durcáztál.

-Anya, te nem is tudod, hogy min megyek keresztül! - emeltem fel a hangomat. - Fáj az, hogy nem ölelhetem meg akkor, amikor csak akarom! Rossz belegondolni, hogy nem írhatok rá csak úgy! Hiányzik! - könnybe lábadt a szemem.

Talán... mert még mindig szeretem. És nem tudom elengedni.

Olyan kegyetlen gondolatok gyülekeztek az elmémbe, amikre sosem akartam gondolni.
Nem láttam már értelmet az életben.
Mielőtt még bármit is tettem volna, eszembe jutott, hogy most mire is van szükségem...

▪︎

-Mitől félsz jelenleg? - kérdezte a terapeuta.

-Talán, hogy nem tudok senkire támaszkodni, és hogy... - nem akartam folytatni a mondatot, viszont a nő felhajtotta a fejét, és várta, hogy folytassam.

-Folytasd kérlek! - nyeltem egy nagyot, majd folytattam:

-És, hogy az álmaim valóra válnak.

-Mit álmodtál?

-Azt... azt, hogy meghalok. Hogy öngyilkos leszek. Vagy, hogy Emma, Hector, vagy bárki más, akit szeretek, és hogy elveszítem őket... - bár, Hector így is elvesztettem.

-Ez normális, hogy elkezdez félni a haláltól. De, gondolom nem tudod elengedni Hectort. - mégis, hogy tudnám? A szívemhez nőtt. És, igen, ő hibázott megint, de attól még engem is furdal a lelkiismeret.