Szenvedélyes gyűlölet ✔

14. Fejezet

A mosolyom eltűnt. Kirázott a hideg, és mintha csak kopogtak volna a szívemen. Az arcomról lefolyt egy kisebb könny, amit még a kezemen is éreztem, amikor lepotyogott.

-Hector... akkor mire volt jó ez az egész?- fogtam vissza a sírást.

-Selena, nem tudom! Sajnálom, kérlek bocsáss meg! Tényleg nagyon féltékeny voltam. De, te nem is tudod, hogy mennyire gyötör az, amiket mondtam neked! Életem egyik legrosszabb döntése volt!

A fejemet lehajtottam, hogy még véletlenűl se lássa rajtam a szomorúság jeleit.

-Selna, te sosem láttad, hogy mennyire csillogott a szemem, mikor rólad meséltem!- mondta, mire ez a mondata, annyira a szívembe hatolt, hogy felnéztem a tekintetébe, a könnyektől elázott szemeimmel.

-Hector!- remegett a hangom.- Szeretlek!- mondtam neki halkan.

-Mond mégegyszer!- mosolygott.

-Szeretlek, te idióta!- mondtam ki gyorsan, majd egyből átkaroltam.

Karjaimat szorosan összefontam a teste körül, és a mellkasára hajtottam a fejemet.

-Ezer arcot ölelhetsz, de szívet nem cserélhetsz...- súgtam a fülébe.

-Tudom...- súgta vissza, majd állát az én fejemre helyezte.

-Miért van az, hogy ha elfelejtelek... te újra felbukkansz?- néztem rá boci szemekkel.

-Talán, mert a sors is azt szeretné, hogy szeress engem, úgy, ahogy azt én is teszem veled!- simogatta a hátamat.

-De mindig féltékeny vagy!

-Igen, féltékeny vagyok... és szarul is esik, az amikor mással beszélsz, mert elvégre mi is csak egy bemutatkozással kezdtük...

-Azt is, hogyan...- nevettem el magamat.

-És, mi lett volna, ha nem is tesszük meg?!- nézett le rám mosolygó szemekkel.

-Biztos, hogy nem az ajtóban ölelnénk egymást.

-Igazából, nem tudhatjuk!- mondta, majd adott egy lassú csókot az ajkamra.

•

Egy kis idő múlva, mintha a föld elkezdett volna forogni körülöttem, és mintha nem is éreztem volna a talajt a lábam alatt.

-Selena, minden rendben?- kérdezte, Hector, de nem is tudtam rá figyelni.

A világ teljesen elmosódott körülöttem, és már csak azon kaptam magamat, hogy elájulok...

Később, kinyitottam a szememet, bár nem tudtam, hogy pontosan hol vagyok. Egy kórháznak tűnt.
A fejem szét ment, és gyorsan oda kaptam a kezemmel.

-Selena!- simogatta meg a fejemet Hector.

-Mi történt?- néztem rá kérdőn.

-Elájultál...- húzta el a száját.

A szívem hevesen elkezdett lüktetni.

Később egy hölgy, aki szerintem az orvos lehet, bejött a szobába, és, mintha mosolygott volna.

-Gratulálok! Maga anyuka lesz!- mondta, mire egyből felültem, és Hector felé néztem, akin látszódott a réműltség.

-Tessék?- néztem a nőre értetlenül.

-Maga terhes.- mondta, majd ismét kiment a szobából, magunkra hagyva ezt a brutális tényt.

A gyomrom görcsbe rándult. Hirtelen elkapott a hányinger. Lehunytam a szememet és a bőrömbe csíptem, hátha csak álmodok. De nem.

Hector felé néztem, aki teljesen meg volt szeppenve.
Szeme kitágult és szája elé kapta a kezét a hírtől.

-Ezt el sem hiszem...- néztem a fiúra, aki elkezdte legyezgetni magát.- Hector... ha szeretnéd, elvetethetjük.- fogtam meg a másik kezét is.

-Nem is tudom Selena...- kapkodta a levegőt.- Te szeretnéd?- kérdezte.

-Tudom, hogy még fiatalok vagyunk, és, hogy még ott a gimi, bár mondjuk abból is utolsó évem van... de, mégis csak egy emberről van szó. Ha te nem állsz készen arra, hogy apa legyél, azt én teljes mértékben megértem.

-Én félek!- vallta be remegő hangon.

-Én is.