Szenvedélyes gyűlölet ✔

3. Fejezet

Hát eljött ez a nap is. A házat szépen kidíszítettem stb... Emmánál fogjuk tölteni a karácsonyt, szóval felöltöztem és elindultam hozzá. Olyan jó volt, hogy amikor kiléptem az ajtón, láttam, hogy havazik. A hajamba rengeteg szép hópihe hullott, amely pillanatok alatt elolvadt, és már csak víz cseppek folytak le a nyakamra.

Emmához még nem értem oda, mikor megláttam Hectort. Elkezdett felém jönni. Istenem, hogy neki miért kell mindenhol ott lennie?

-Szia! - köszönt rebbenéstelen arccal.

-Szia! - köszöntem vissza neki erőltetetten.

-Mosolyogj egy kicsit! - mondta.

-Miért? - kérdeztem.

-Mert karácsony van! - felelte, de ez engem kicsit sem hatott meg.

Őszíntén nem a kedvenc ünnepem a karácsony. Túl erőltetett. Bár volt egy régi időszak, mikor apa még velünk lakott, azt nagyon szerettem, hiszen meghitt volt az ünnep.

-És? - vontam meg hanyagul a vállamat.

Hector megállt, mire én is ezt tettem és unottan felé néztem. Közelebb jött felém, ami nagyon kellemetlen volt... miközben lassan haladt felém, én hátráltam, de aztán egyik pillanatról a másikra egy épület fala megállított. Hector nagyjából egy lépésre lehetett tőlem, ami már megfélemlített... Elkezdtem rettenetesen fázni, és összeszorítottam a fogamat, hogy ne hallatszon, ahogy vacogok. Az arcomra kiült a pír, bár nem is tudom, hogy inkább csak a hidegtől pirosodtam ki, vagy inkább Hector csillogó szemeitől. Tudtam volna futni, de nem tettem. Apa arra tanított, hogy a menekülés csak a gyengéknek való.

Hirtelen azt éreztem, hogy ujjait a nyakamra helyezte. Mondanom sem kell, hogy testemen végig futott a libabőr... - és nem a fagyos időtől. Tekintete olyan szenvedéllyel teli volt.

- Csak nem félsz tőlem Alvarez?... - kérdezte, majd egyre csak közelebb és közelebb volt hozzám. Már annyira közel, hogy a lehelletét éreztem a nyakamon, ahogy perzseli azt. A pulzusom az egekbe szökött.

Forróság és feszültség sugárzott hatalmas, izmos alakjának minden centiméteréből.

Végig a szemeit néztem kissé haragosan, mire azt éreztem, hogy ajkait az én alsó ajkamra helyezte. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer is érinkezni fognak az ajkaink. A lágy hópelyhek, ami már sűrűbben hullottak, elborítotottak minket.
Nem is volt olyan rossz érzés a "csókja", de nyílván ezt is el kellett rontania...

- Csak szeretted volna - mondta, és hátat fordítva nekem ott hagyott a már szakadó hóban.

Őszíntén soha nem akartam tőle semmit... de nagyon rosszúl esett, hogy ezt mondta és csak úgy tovább indult. Érdekes...olyan érzés volt, mintha csak szíven szúrtak volna. A tüdőm rendesen szúrt az izgalomtól. Nem tudtam uralni magamat, szóval egy kisebb könny csepp hullott ki a szememből.
Zsebre tettem a kezemet, és felhúztam szégyenemben a csuklyát a fejemre. Tovább mentem, ezúttal egyedül Emmához. Az imént történtek után még jobban megutáltam. És nem tudom, hogy egy embert mennyire lehet gyűlölni, viszont szerintem ő elérte nálam a legmagasabb szintet.

Bekopogtam a díszes ajtón.

- Szia, gyere beljebb! - köszönt Emma egy széles mosollyal, és kitárta nekem az ajtót.

Beléptem a házba, ami káprázatos fényekbe borúlt. Gyönyörű fenyőfa állt a ház sarkában, amiről eszembe jutott, amikor apával töltöttük a karácsonyt négy éve, én szerettem volna feltenni a mesésen csillogó, csúcsos díszt a fa tetejére. Viszont túl alacsony voltam, és ezért nem értem el, aztán kiesett a kezemből a dísz, majd amikor a földön landolt, ripityára törött. Kissé elvágta a kezemet, amiről folyt le a vér.
Ezért sem kedvelem annyira ezt az ünnepet.