Szenvedélyes gyűlölet ✔

Epilógus

Az élet, sokszor kegyetlen. Nem tudjuk, hogy kire számíthatunk, hogy kibe bízhatunk. De mégis vannak, akik folyton ott vannak melletted. Támogatnak. Erőt nyújtanak. Szeretetet.

____________

2 évvel később

-El sem hiszem, hogy már ma este találkozunk! - visította a telefonba Emma, amitől még a fülem is csengett egy pár másodpercig.

A szobám ablaka felé fordítottam a fejemet, majd sóhajtottam egyet. Csak azt láttam magam előtt, hogy mindjárt itthagyom ezt az országot, és mehetek végre oda, ahol azok az emberek vannak, akik számomra a legfontosabbak.

Keserves egy 2 év volt.
Anyának bejött itt az élet, hiszen jó a munkája, bepasizott.

A bőröndöm már készen állt. Erre a pillanatra vártam, mióta beköltöztünk.

-Selena, menj, mert elkésel! - szólt hangosan anya.

Gyorsan felhúztam a cipőmet, bekötöttem a cipőfűzőt, és már futottam is le a lakkozott lépcsőn.
Megöleltem anyát, majd beszálltam a taxiba.

A mosolyomat nem lehetett lecsalni, mikor a reptérre értem. Mintha végre szabad lennék!

A repülőn ülve semmi nem tudta elvonni a figyelmemet, arról, hogy ismét láthatom őket, és hogy újból abban a városban lehetek, ahol születtem.
Az ujjaimmal doboltam a térdemen, az izgalomtól.

▪︎

-Végre, hogy itt vagy! - ölelt meg szorosan Emma. - Jajj, de hiányoztál! Mesélj, milyen volt?! - csillogott a szeme.

-Semmi érdekes. Unalmas. - vontam vállat. - Veled?

-Hát, ami azt illeti, nekem nem volt unalmas. - Emma felmutatta a telefonját, amiben egy ultrahang volt lefényképezve.

-Úristen, te terhes vagy! - visítottam, majd ismét megöleltem. - Gratulálok! Marc nem tudja, hogy mire vállalkozott. - nevettem.

-Az biztos! - kuncogott.

Míg öleltem, hirtelen a szememet szúrta a boldogságtól a könny.

-Mindjárt jövök. - szóltam Emmanak, majd lassan elengedtem.

Lépteimet gyorsabbra fogtam, míg Hector karjaiba nem értem.

-Szia! - lágyan köszönt, megnyugtatott.

-Szia! - remegett a hangom.

Karjait körém fonta, majd egymás vállára hajtottuk a fejünket.

-Hiányoztál! - szólalt meg.

-Te is nekem! - elengedtük egymást. Ő a derekamat fogta meg, mint amikor elbúcsúztunk.

Felnéztem rá, s ő pedig le rám. A szemei csillogtak, míg az enyém csak vérágas volt, és piros. Lejjebb hajolt hozzám, majd ajkait az enyémre tapasztotta. A szája íze nem változott. Ugyanaz a mosoly. Ugyanazok a szemek, és ugyanaz a csók.
Megfogtuk egymás kezét, s folytattuk az életünket tovább...

___________

Ha nem mentem volna el arra az eseményre, akkor biztos, hogy nem találkozok az életem szerelmével. Nem látnám a szemeiben a csillogást. Nem hallanám a hangját, ami nap mint nap cseng a fülemben. Nem látnám a mosolyát, ami a szívembe egy fellángolás.
És nem érezném az érintését, amitől minden egyes nap kiráz a hideg.

▪︎▪︎▪︎▪︎▪︎

Köszönöm azoknak, akik elolvasták a könyvet. <3
Próbáltam figyelni a helyesírásra, de ha van valahol hiba, akkor azért bocsánat. Nagyon szépen köszönöm a vote-okat, és a kommenteket is!!! Jól esett!
Mindenkinek kellemes nyarat kívánok! :)