Gyilkos szerelem (Bucky Barnes ff) /Befejezett/

29. "Bácsi"

Bucky szemszöge

Lehetnék jókedvű is, ahogy ő látja, de belül nagyon ideges voltam. Láttam, hogy milyen vörös volt Rosalie arca és tudom is miért. Csak az utolsó mondatokat hallottam.

- ...semmi félreérthetőt mondani. Egyedül nem mehetsz el.

- Tudom.

- Csak legyél olyan, mint eddig.

De milyen félreérthető dolgot mondana? Randira hívta és nemet mondott neki? Mást nem tudok elképzelni és ha így van, annak örülnöm kellene, de mégis a legjobb barátom. És úgy látszik Rosalie engem választott. Ezt nem szúrhatom el.

- Mondd, hogy pontosan merre forduljak.

- Ezért kellene nekem vezetni.

- Édesem...

- Most meg Édesem?

- Igen. Tényleg édesen vagy mérges. Nem lehet komolyan venni.

- Hónapokig mégis kerülted a tekintetem.

- Többet nem fogom és most te teszed ezt zavarodban. Igen, észrevettem.

- Nem is csinálom ezt.

- Nyilván - mosolygok rá.

- Nyilván - utánoz engem, amin újra nevetnem kellett.

El navigált a helyre. Majd amint találtam egy parkolót megálltam.

- Fura, hogy így tudsz vezetni. A negyvenes években ezt is tanították?

- Nem vagyok olyan öreg, már rég voltak autók.

- Persze, mert 100 évesen az ember nem öreg - szállt ki.

A lépcső tetején értem utol, már becsengetett és mikor nyílt az ajtó beengedtem magam előtt.

- 100 évesen még mindig sok mindenre képes vagyok és szerintem nem nézek ki annyinak.

- Azta. Erre sosem jöttem volna rá.

Fel indult a lépcsőn, de megfogtam hátulról és két oldalt a csípőjére tettem a kezem. Milyen keskeny deraka van.

- És téged nem zavar, hogy ennyivel idősebb vagyok?

Mivel egy lépcső fokkal felettem állt, tökéletes magasságban volt. Arcom az övé mellett volt és a fülébe suttogtam.

- Ha zavarna igent mondtam volna?

- És az sem zavar, amit a múltban tettem? - kérdeztem félve.

- Tudom, hogy zavarnia kellene.

- Ha kell tényleg könyörgök a bocsánatodért.

- De nem kell.

Két oldalt fogtam meg a derekát és megsimogattam.

- Biztos?

- Igen.

Hangja nem volt több suttogásnál és ez nekem annyira tetszett, de el kellett engednem, mert biztos vártak már minket.

Mellé léptem és az egyik kezem csúsztattam a hátára.

- Menjünk most.

Vörös volt az arca most is, de mire felértünk és bekopogott már alig látszott. Elengedtem őt, amikor nyílt az ajtó. Molly tényleg eléggé másnapos volt.

- Sziasztok - ásít egyet.

- Gondolom anyád ki van akadva.

- Hogy te mennyire ismered őt.