Szenvedélyes gyűlölet ✔

5. Fejezet

Olyan lassan, és finoman csókol...az illata pedig a nyakánál teljes mértékben elvarázsolt. Az érintésére libabőrös lettem... és a szemeiben lángoló harag és románc. Miközben csókolt, nem gondoltam semmire, nem akartam, hogy vége legyen. Amikor, már lassan elengedtük egymás ajkait, belenézett mélyen szemembe... mintha csak olvasni tudott volna a gondolataim között. Amikor az én pillantásom is az ajkairól a szemébe vándorolt, az íriszében, mintha megláttam volna minden érzelmét... mintha egy másik világban éreztem volna magamat. Sőt... még talán a gyomromban a buta kis szárnyasok is életre keltek volna.

-Olyan szép vagy! - jelentette ki és a hajamat hátra tűrte a fülem mögé. Mondanom sem kell, hogy szörnyen elpirultam- De, nem szebb nálam! - tette hozzá és elnevette magát.

-Aha, csak szeretnéd! - nevettem el én is magamat.

-Látod, ezt már jó látni, hogy nevetsz és nem pedig meg akarsz ölni! - mondta egy édes mosoly kíséretében.

-Ki mondta, hogy nem akarlak bántani? - tettem fel neki a kérdést.

-Hát, tudod csak reméltem! - vont vállat.

-Még meglátjuk! - mondtam és megborzoltam a haját, mire ő egyből megigazította.

-Őszintén...te szeretnél többet? - kérdezte.

-Őszintén...nem - vágtam rá lágy hangon, hiszen őszíntén féltem bevallani az igazat...

Igen, hazudtam, de neki ezt nem kell tudnia, hogy vágyom rá.

Később Hector elment, én pedig hamar elaludtam.

▪︎

Másnap reggel lementem készíteni kávét és reggelit. Amikor leültem, hallottam, hogy kopogtak.

-Nyitva! - mondtam Emma-nak, hiszen megbeszéltük, hogy átjön.

-Jó reggelt! - köszöntem, ő pedig elém leült az asztalhoz.

-Neked is! Szóval...tudom, hogy te még nem tudsz róla, viszont jövőhéten a gimiben bált rendeznek!- jelentette ki, mire nekem a kávém egy kicsit félre csúszott.

-Mivan?! Mégis minek? - néztem rá kérdőn.

-Azt, nem tudom, hogy minek... - kezdte a mondatát, viszont én közbe vágtam.

-Muszály menni? Ki rendezi? - kérdezgettem össze-vissza.

-Tudom, hogy nem szereted, viszont kötelező... - kezdte, mire én sóhajtottam egy nagyot és tovább ittam a kávét.

-Beteg leszek! - jelentettem ki.

-Nem leszel. Jó lesz! - próbált nyugtatni.

-Nem lesz jó! Hidd el! Sosem értettem, hogy minek ez az egész... az, hogy valaki felkér táncolni és a lábad legszívesebben elköltözne Alaszkába?! Vagy az, hogy olyan ruhákban kell megjelenned, amibe örülsz, hogy egy mozdulatot is meg tudsz tenni? Nem! - mondtam és összekulcsoltam a karjaimat.

-Kérlek, Selena! A kedvemért! - tette össze a két kezét.

-Miért fontos neked ez ennyire? - kérdeztem.

-Mert még sosem voltunk bálban!

-Jó, úgy sem fogod abba hagyni! - adtam be a derekamat.

-Szuper! Hidd el, hogy nem fogod megbánni! Addig gondolkozz, hogy kivel mennél! - mondta én pedig felkaptam a fejemet, ő pedig kiment az ajtón...

Már megbántam, hogy megígértem neki, hogy nem leszek beteg... én leszek az, aki egyedül fog ülni egy széken és majd csak elnézem azt, ahogy a többi lánynak bejött az élet, és van olyan számukra, akiknek fontosak, szeretik őket, szerelmesek...

Már, az időjárás kezdett kicsit tavasziasodni. Felvettem egy pulcsit és elindultam egy kicsit a városba.

Még mindig ez a hülye bál járt a fejemben. Talán, addig eltudom törni valahogy a lábamat, a kezemet.
A friss levegő viszont nagyon jót tett.
Sajnos a városban, elég sok osztálytársammal futottam össze.
Ahogy néztem mindegyikük ment vásárolni ruhát, hiszen csak egy hét van a bálig....végülis nem is olyan sok. Már, biztos mindenkinek van párja a bálra. Biztos minden lány megőrülne azért, hogy egy focista legyen a partnerük... de ez az ő bajuk.

Indultam vissza haza. A kulcsomat, kivettem a zsebemből és benyitottam az ajtón. Őszintén, már most elegem van a napból.
Leültem a kanapéra és egy kis ideig csak néztem ki a fejemből...mikor eszembe jutott, hogy apának ma van a szülinapja. Apáról összesen egy darab képem volt. Kisebb könny folyt ki a szememből. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha ő most itt lenne, eltudnám mondani neki, hogy mi bánt, biztos, hogy ő megértene.

Csak sajnos még én sem tudom, hogy mi is hiányzik pontosan az életemből... talán a szeretet, a törődés, vagy lehet, hogy csak a szerelem. Nem tudom, viszont az biztos, hogy szörnyen nehéz. Rengetegszer érzem magamat egyedül.
De most, mintha apa lenézett volna rám az égből és éreztem a segítséget, hiszen valaki csengetett az ajtómon.
Oda mentem és kinyitottam az ajtót.
A szívem hevesen elkezdett dobogni.

Hector meglátta, hogy sírok és egyből megölelt. Az ölelése, annyira jól esett...

-Mit keresel itt? - kérdeztem tőle, szipogva. Láttam, hogy már a pulcsija is tiszta könny lett.

-Hiányoztál! - mondta és csak szorosabban öleltük egymást - Mi a baj? - tolt el magától.

-Inkább gyere be! - beljebb ment, én pedig becsuktam az ajtót magam mögött.

Egyszerre leültünk a kanapéra. Én vettem egy nagy levegőt és kifújtam.
Hector meglátta apáról a képet és felvette az asztalról, hogy közelebbről megnézhesse.

-Ő az apukád? - kérdezte és rám nézett. Tekintetére én csak könnyes szemekkel bólintottam.

-Ma van a szülinapja! - Hector ismét megölelt - Tiszta könny a pulcsid! - mondtam.

-Nem baj! - felelte és kezével elkezdte simogatni a hátamat.

-Köszönöm, hogy eljöttél!

-Rám számíthatsz! - a fejünk nagyon közel volt egymáséhoz és, amikor megszólalt tiszta libabőr lettem a hangjától.

Talán erre vágyok! Talán erre a szeretetre, barátságra, bizalomra van szükségem.
Elengedtük egymást, én pedig a fejemet a vállára hajtottam.