Pismányi Remeteség Szüleményei

XII: Az élethez

Egy eszme gyötör engemet.
Elföldelve, sírban halni meg.
Egy érzés piszkálja eszemet.
Kedv s öröm nélkül veszni el.
Gondolatom mostanában azon jár
Milyen érzés lesz átlépni a holtak kapuján,
Miként fogom majd köszönteni a ladikost,
Kér e majd tüzes határon iratot s papirost.
Kérlek Istenem csak egyet ígérj meg nekem:
Nem hagysz ugye majd sorvadni a puszta tengerben?
S nem hagyod majd elveszni emlékem
A hosszú végtelenben.
Fognak-e emlékezni rám az emberek ha már nem leszek, nem fognak-e majd esetleg meggyalázni mikor már lenn' fekszek?
Visszatekintenek e rám majd a múltba
S rám gondolnak majd este mikor kattog az óra?
Fogják majd olvasni irományom
Vagy ezeket már most ki is dobálhatom?

Egy eszme gyötöri lelkemet
Síron túlon szeretni fognak-e az emberek?
Vagy mit eddig letetettem az asztalra,
Elfelejtik ezt egy csapásra?
Ha már el kell hagynom egyszer ezt a testet
Legalább méltó helyre kerüljek s ne egy koporsóban rohadjak meg!
Legyek zászló a szélben
Legyek felhő az égben
Legyek hegyvonulat
Melynek teteje havas még a napsütés alatt
Legyek lubickoló hal a vízben
Ki cigánykereket vet örömében!
Hadd, hogy én legyek a nap
S ha ez nem a szívre hat
Hát legyek a fényes hold
De semmi képpen sem egy elfeledett holt.
Hagyd meg Istenem az élet érzését
Veszélyeknek rettegő félését
Hagyd meg nékem ezt a boldogságot
S vedd el tőlem a szomorúságot.
Mikor eljő az idő, kobozd el a testet
De ne a testbe öntött lelket
Hagyd, hogy az magasan szálljon
Sas módjára meg se álljon!
Elmémet egy gondolat gyötri
Föld felett rám fognak-e köpni
S ha tisztelnek kevéssé
Fognak e majd diadal menetet megtenni...

Kérlek téged Istenem...
Immáron könyörgöm néked
Ne hagyj elpusztulni hamvazás végett!
Hagyd hogy tovább éljek e vidéken,
Hagyd, hogy körül tekintsek serényen
Hagyd, hogy fészket rakjak hegyoldalon
Hagyd, hogy kecske legyek falombokon!
Hagyd, hogy én legyek a szálka a szemben
Hagyd, hogy én legyek a kézben a penge!
Hagyd, hogy szívjam a vért, mint a dongó
Zizegjek a fülekbe mikor nagy a forró.
Hagyd, hogy szúnyogként nektárt szívjak
Hagyd, hogy emiatt belső viszályt vívjak!

Nem egy gondolat bánt engemet...
Több is ha már így kérdezed.
Mégis ez foglalkoztat a legtöbbet:
Mi lesz vélem mikor már nem leszek?

Szívem is már halkan dobban
Agyam se jár már oly zakatolva
Kieesik a kezemből a toll, földön koppan
S így hullik szét az élet darabokra.

Halljátok meg hát, miért kérleltem
S tekintéllyel értsétek meg helyzetem.
Nem szeretném ha fadobozba zárnának
Nem is ha virágcserépbe plántálnának!
Szeretném ellenben, ha lelkem tovább élne
Lélekkel együtt az érzés véle!
Szeretném, hogyha szellemem megmaradna
Testemmel együtt, föld alá nem omolna.

Az élethez
A végzethez.