Pismányi Remeteség Szüleményei

XX: Éjfekete mahagóni

Fekete köpönyeget öltött magára az ég a mai nap
Gyászol s egy embert sirat
Könnyezik csak könnyezik
Gorombán tombol már
Nagy hanggal s fényjátékkal őrjöngi át majd az elkövetkező néhány éjszakát.
Én csak állok.
Gyökérként, meg se moccanva strázsálok.
Sötét keménykalapom nyújt csak menedéket
Csak az segít engem a feledésben.
Bámulom a sáros földet, törtetek lelkem menedékébe.

Az érzés. Leírhatatlan. Irdatlan.
Mégis megpróbálom tollba önteni.

Feltűnik a sarkon egy csapatnyi ember.
Furcsa dobozkát szállítanak vállukon.
Hat férfi menetel.
Víz netán vagy könny csillan e meg állukon?
A halovány fényben már kezd kirajzolódni a kis skatulya.
Éjfekete koporsó az, mesterien faragva.

Hat férfi.
Egy az apa, gyermeket temetni bűn.
Egy a nagybácsi, azok a balatoni szép emlékek.
Egy a testvér, mikor még bukdácsoltunk a fűn.
Egy a gyermek, ne hagyj még el kérlek.
Egy a barát, bár te lennél most itt.
De hol a hatodik?
Ő maga az, ki nagy lapáttal ásta sírját.

Mind a száz ember tátott szájjal nézi a ládikát.
Nem tudják földet dobjanak e rá vagy szépen nyíló tátikát.

Remélem utolsó utadon megnyugvásra lelsz
Többe aggodalommal fel nem kelsz
Remélem nem érzel majd bút s bánatot.

Igaz sok kárt hozott, sok boldogságot elvett
Ne legyél kárhozott s elv helyett nyugodj meg végleg.

Esernyő nevű zsebkendővel hárítja mindenki az égnek könnyeit
Csak én vagyok ki nem védekezik s könnyít bánatin.
Én vagyon az egyetlen ki meghallgatja panaszit
Csupán kabátkába kábán meresztem szemeim
A csupasz márvány táblára,
Melyen a te neved szerepel kedves barátom máma

Meg-megcsillan a borús ég a sima mahagónin
Éjfekete mahagónin. Ritkán lát ilyet az ember.
Azt kívánom mind e tortúrát a túlvilágon feledd el.
De engem soha nem feledj el.

A kis dobozka csak úgy ordít a földre: Fedj el!
S a hat férfi hat ásót megfogván elfedi a halálos skatulyát.

Hazafelé menet a történtek mentek fejembe'.
Ugyanez lesz velem, éjfekete mahagóniba nyugszom majd-e.