Pismányi Remeteség Szüleményei

XXV: Poéta Ars Poetica

S amint a szemed világa szélsebesen meglátja
Hogy féreg rágja retinád tízujjas uzsonnára
Tudd meg, te poéta
Te szabadlelkű
Te nyitott szókincsű krónika
Te önakarat erejű,
hogy mi lelked koronáját halálosan háborgatja
Annak kicsinyre sincs helye eme kertelő világba
És ha nyelved hegyére nem csúszik semely szó
Dugd hát ki nyelved tapogatva
Akár egy kobrakígyó.
Kezed lendüljön akár a hüllő ha marni kész.
Csülök helyett rímek legyenek néked az ebéd.
S majd ha meglátod a gyertyanyelvbe
a pusztító tűzvészeket
Akkor gondolj s vessél papírra oly szépeket
Oly mézes-mázas idézetet
Akkor cselekedd meg mesebeli igéidet.
Akkor beszélj majd a szabadságról
Mikor nem trónon ülve beszélsz majd, a magasságból
Akkortájt mondhatod, hogy egy vagy közölünk,
Mikor te magad is átélted,
Minek kámforrá válásáért oly sokat kérleltünk.

Az éjszaka a te vadásztered
Az a költőknek feltérképezetlen dzsungele.
A halál torkába kell menetelned 'hhoz
Hogy megértsd egy szónak hány értelme van
S mily fekélyeket okoz.
Majd ha végleg lecsillapszanak az örök erdőben
a sürgő kedélyek,
ott már beszélhetünk róla,
hogy sikerült valamicskét az út során megértened.

A nyílt tenger hullámzó hátán
A sok szabadon úszkáló hal láttán,
Szökőár közeleg szembe véled
S ekkor már felesleges félned
Vagy bármily módon kérlelned
Hisz fulladás végett
Feláldozod magad végleg
És minden bűnöd s vétek
Feledésbe merül a tengermélybe.

Füstös aroma terjeng a kabinba.
Leszakajtva rólam az álom nevű tarisznya.
S ahogyan friss eszembe száll fel a szebbnél szebb gondolat
Korholom magamat, hogy nem jutott eszembe ama magnifikáns szófordulat.
Tele vagyok szóval, tele dallal tele!
Akár az égnek csillagos teteje!
Teli rakott gondolattal  s szabadabbnál szabadabb szavakkal!
Tele vagyok akarattal s temérdek gondolattal!

A költő borral, szép leánnyal szüli meg műveit
Hajnalokon át részegen gyönyörködik.
Én alkohol nélkül is lehet részeg,
S szép leányzó híjával is dülöngélő félszeg.
Az én múzseám más szépségű nő
Más-más arcú s felemelt fővel jár-kől!
Nappal tájt tüzes dresszbe jár
Korong nyugtakor sápadt mezbe hál.
És én csak nézek le a szép dunai fennsíkra
Elég egy szikra s lángra lobban kopáran sírva.
Egy apró pattanás
S gyászruhába bújik az egész plázs.
Nem tudja majd, füstölögjön e vagy nyomja fejét hamuba?
Hisz sok szép növényt ott várja a halál a kitárt kapuba!

A fehér korong fogyóban léve tekint le rám,
Eszméim szívja magába netán?
Lelkem mélyibe le lát
Appalingál lent ám
Setét s borús bent már
Csak a művésznek kell hát
Megígérnél érte ezerjó fű-fát.

Benne inverte et mendacium ipsem vendet!
Lefordítom szép magyarra eme költői nyelvet:
Tettess, s mondd úgy az elvet
Hogy az a szegényember vállára ne tegyen terhet!
Nyájadat úgy tereld
Hogy arra menjen merre te szereted!

Koholmányt ha olyan formára kreálod milyenre neked akaródzik
Magát fogja az ellenségbe döfni!
De vigyázz, csak addig nyújtózkodj meddig ér takaród
Mert a forró penge hamarost eltörik!

A bohém mindezt mindig megteszi
Incselkedik véled saját főztjét eteti
S csak addig élj míg szabad vagy
Bilincsel maximum csak akarhatsz!

Tekints csak ki, írd le mit két íriszed lát
Színezd ki a monoar rétet a szürke fát!
Ferdíts a depresszív valót
S bohémként nem nyersz karót!

Ni ott az ég karimáján!
Pegasus szökdel ott oly nagy némán!
Pajkos jószág,
veres nyomai ezer csillagként ragyog az országúton.
Minden tündér látja ezt a tengertúlon.

Látomások
Ábrándok gyötörnek.
Fejem körül három tündér körözget.
Hatások.
Ábrándok, gyönyörűek.
Mily havas a hegy s körülötte.

Károgat rám amígy
kancsítva kacsingálva a bérci jérce
Nem fél engem ócsárolni?
Ama madárnak van e józan képessége!?
Éppenséggel tudatva s kérve
ő már úgy véli verést érdemelne.
S térdepelve de lehullik alá a magos mélybe.

Trónfosztás történt kisbarátom!
Nem fumigálsz már,
nem vagyok én már kémény köhödék!
Tollfosztás lesz, a madarat már is vágom!
Mily rossz néki s mily kár
Nem lesz többé hegytetéjén holmi tollas söpredék!

Kitömött csoda volt eme röpke két perc
Az ember kis alvással mit el nem érhet!
Tollat ragadok így éjféli utáni három után
Fáradtan, bágyadtam írom a sorokat
Félig holtan
Egészen bután

Kacsóm sután kanyaríti a szavakat
Mindenhez elég apró kis akarat
Jobb kezem még ilykor is faragat
Tompább s tompább rímsorokat.
Bámulok a semmibe
Villámok szelik át az eget ízibe
Ide-oda táncolgatnak
Libben szoknyájuk az erős basszusú muzsikaszó alatt.

Nem való embernek ama égi bűvölet
Helyette kevés szeretet, minél több gyűlölet.
Mer' hogy a humán lény nem többi holmi véres orrgyilkosnál
Arra hat hintót fogatok s írok alá papirost is tán!
Természete az embernek cseppet sem változott
Továbbra is ingerlékeny s kárhozott.
Mindig is, mint bika vöröset látva
Úgy vágyunk mi az erőszak látványára.
Sehonnai bitang lény a mienk,
Példája nincs világon ilyen!
Elpuhultunk a fenéket!
Lelkünk temette csak el eme ősi igéket.
S következőknek izenem innen is túlonnan:
Ez mit ti örökül vesztek majd újonnan
Ez mi véretekbe folyik majd
Ez lesz hamarost a tietek.

Ide eszme: nem minden hazug költő
De minden költő hazug.
S ha művész vagy hát szabadon hazudj!
Álmaidban várakat építve aludj.

S a Poéta is eltér végre nyugovóra
Végső nyughelyére a kis fakunyhóba.