Pismányi Remeteség Szüleményei

II. Árvíz

Grafitom is lassan elkopik már,
a töltőtoll az asztalon vár.
Meredt szemmel bámul reám
s ijedtében tintát könnyezik a papír oldalán.

De jaj, nem is tudja, hogy vérét mind hiába fogja áldozni,
merthogy nyelvemre nem jön szó
csak az álnoki beszéd gyatra hangja,
melyet én ugyan a világ pénzéért sem vetek papírra!

Gondolkodóba estem.
Én vajon érdemlek e ennyit eme este?
Vagy a költészetet, az utolsó morzsát rövid életembe,
oda vessem-e az ebeknek egy kiadós ebédre.

Nem vetém a szavakat kutyák elé;
inkább megspórolom azokat hátha születik egy költemény.
De jön az újabb probléma,
a gyertya bizony csonkig égett azóta.

Minden fekete.
Mit egykor láttam, mostanra berekedt.
Még mindig karosszékemben terpeszkedem,
s azon töprengek, miért nem emészt fel a sötétség szörnyű förtelme
ha már egyszer megérkezett budai lakhelyemre.

De lám! Világosodik is már!
A napfény itt-ott megcsillog a Duna vizén, mint valami lubickoló, tengeri szirén,
kinek nyakát megviselte éjjel a kemény rekamié.

A horgászok pirkadnak,
akárcsak a veres korong, ők is vele virradnak.
Madarak csivitelése tölti be a teret,
égi koncert iderendeltetett.
A ladikok hangja, fel-fel mordul,
míg az alvó ember bele nem bolondul ama zajba, mely dinamóként visszatér reggelenként a dunai partra.

Én is botorkálok,
fejemben ökölvívást produkálok.
A kirakatba fejemet támasztom,
kezemet térdemre ráhajtom
s végig nézek hazámon: csodálatos Magyarországon.