Szavak nélkül [Taegi]

Prológus

-Yoongi-

Este volt, amikor hazafelé kocsikáztam a dormba. Az eső moraja halkan csörgedezett a szélvédőn, miközben a szürkület lassan átölelte a várost. Éppen egy sarkon kanyarodtam, amikor hirtelen egy alak bukkant fel a lámpák fényében. Egy pillanatig nem tudtam feldolgozni, mi történik, és már késő volt. Az autóm elütötte az alakot, és én döbbenten álltam meg.
Az alak apám volt. Apám, akit egy pillanatig sem ismertem fel az eső és a sötétség között. Aztán minden gyorsan történt. Kiáltások, siető emberek, a mentők hirtelen jelenléte. Apám nem tért magához. Az orvosok próbálták, de minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. A baleset óta nem szólaltam meg. A bűntudat, a fájdalom és a megtört szív elnyomták a szavaimat. A csend falát építettem magam köré, hogy elzárkózzak mindentől, ami történt.

-Taehyung-

Az este csendesen telt, ahogy mindannyian a dormban pihentünk. Az eső kopogott az ablakon, halk, megnyugtató dallamot játszva. Hirtelen az ajtó halkan kinyílt, és Yoongi lépett be. Az arca sápadt volt, szemei vörösek és könnyesek. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben.
- Yoongi, mi történt? - kérdeztem aggódva, odasietve hozzá.
Ő csak állt ott, remegve, és a könnyei patakokban folytak le az arcán. Mindenki más is köré gyűlt, mindannyian aggodalommal telve.
- Yoongi, szólalj meg! - mondta Namjoon halkan, de határozottan.
De Yoongi nem szólt egy szót sem. Csak a csend maradt. Próbáltuk vigasztalni, de semmi sem tört meg benne. Éreztem, hogy valami szörnyűség történt, de akármennyire is kérdeztük, Yoongi nem szólalt meg többé. A csend fala, amit maga köré épített, áthatolhatatlannak tűnt.
Aznap éjjel mindannyian tehetetlenül figyeltük, ahogy Yoongi összetört. Azóta sem hallottuk a hangját, és a szívünkben egy hatalmas űr keletkezett. Elhatároztam, hogy nem adom fel. Bármilyen nehéz is, megtalálom a módját, hogy visszahozzam őt a csendből. A barátságunk és az iránta érzett szerelmem talán áttörheti ezt a falat.