Szavak nélkül [Taegi]

20. fejezet

-Yoongi szemszöge-

A sötétségben úszó világ lassan újra kitisztult körülöttem. A légzésem egyre nehezebbé vált, ahogy ébredtem a ködös valóságban. Mindenem fájt - a testem, a lelkem, és különösen a tudatom. A fejemben kavargó érzések mostanra már zúgássá csökkentek, de a gyűlölet, amit az utálóm iránt éreztem, még mindig ott lapult, mélyen bennem. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de az emlékek összekeveredtek, és csak a fekete, üres semmibe meredtem. Ahogy megpróbáltam felülni, észrevettem, hogy a kezem és a lábam mozdulatlan. Ez nem lehetett jó. Ziháló légzésem mellett hallottam egy ismerős hangot, de a hang irányát nem tudtam beazonosítani. Aztán lassan feltűnt egy alak a sötétben - Tae. Még mindig lélegzett, és valahol mélyen a szívem megkönnyebbült, hogy itt van, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mi történt. A fájdalom a nyakamban elárult, és minden egyes gondolat egyre inkább elhomályosult. Mi a fene történt velem? - kérdeztem magamban, de a válasz csak még homályosabb lett. Csak emlékek villantak fel a fejemben: az utálóm, ahogy megfélemlített, ahogy a fájdalmamat élvezte.
-Taehyung...! - próbáltam kiáltani, de a hangom alig hallatszott. Újra fáradtság telepedett rám, és az elgyengült testem nem tudott harcolni a kialvatlansággal, amit az altató okozott.

-Taehyung szemszöge-

Amikor kinyitottam a szemeimet, a falnak voltam dőlve, és ahhoz is bilincselve. Egy karika lógott ki a régi, de elég erős falból, amihez vaskos bilincs tartozott. Körbenéztem a félhomályban úszó szobában, de a fejembe irdatlan fájdalom nyilallt. Megpróbáltam összeszedni minden erőmet, majd újra körbenéztem. Magam mellé néztem elsőként, és megláttam a fekvő páromat, aki még mindig "aludt".
-Yoongs! - suttogtam, hiszen alig jött ki hang a torkomon. -Hé! - mondtam most már hangosabban. -Yoongi! Kelj fel!- böktem meg lábammal, hiszen csak azok voltak szabadok. Nagyon rossz, hogy a kezeim a fejem fölé vannak bilincselve. Újra és újra keltegettem, és végül sikerrel jártam. Yoongi felült, és megláttam, hogy az ő kezein is ugyanilyen bilincsek voltak, csak neki hosszabb lánc tartozott hozzá.
-Tae...- ült fel, majd kómás fejjel rám nézett. -Jól vagy?- kérdezte aggódva.
-Persze, de te jól vagy?- kérdeztem vissza.
-Nem igazán...- suttogta, mert ekkor meghallottunk valamit. A ház ajtaja kinyílt, és hatalmas fényáradat jött be a szobába, majd megjelent az utálónk. Amint ránk nézett, ördögien elmosolyodott, majd becsukta az ajtót és felénk vette az irányt. Villanyt is kapcsolt, közben láthattunk mindent.
-Hát ébren vagytok? - nevetett fel. -Azt hittem, végleg kiüt titeket az altató.
-Mi a faszt akarsz? - kiáltottam idegesen.
-Azt, hogy végleg eltűnjetek a világból, ti is és a drágalátos BTS is! Elveszitek a többi banda elől a sikert!! - ordította a képembe. -És én mint TxT tag, nem hagyom, hogy ti legyetek a leghíresebb banda.
-Yeonjun, nem kéne ezt tenned.-suttogta Yoongi mellettem.
-Te fogd be! - rúgott bele páromba, aki egy fájdalmas nyögés után görnyedt össze, és csak a láncok hangját lehetett hallani utána.
-Hagyd őt békén, te ROHADÉK!-kiáltottam, majd egy nagyot rúgtam a bokájába, hiszen azt értem el a szabad lábaimmal. Yeonjun hátraugrott a fájdalmától, de gyorsan visszatért, az arcán egy gyilkos mosollyal.
-Úgy látom, harcra készen álltok. De ne felejtsétek el, ki irányítja ezt a játékot!-mondta, miközben a kezében megcsillant egy kés. A szívem hevesen kezdett verni, ahogy a fény megcsillant az eszközön.
-Ne!- kiáltottam, de a hangom megremegett.
-Most megmutatom nektek, hogy mit jelent a fájdalom! - nevetett, és a kést felénk emelte. Yoongi mellettem rémülten nézett, a szemeiben pánik csillogott.
-Tae, figyelj rám. Ki kell találnunk valamit, hogy kijussunk innen!-mondta, de a hangja elcsuklott, miközben újra próbálta mozdítani a kezeit.
-Bármi árán ki kell szabadulnunk!-válaszoltam, a fejem tele volt a kétségbeesés és a düh érzésével. A láncok csörgése éles ellentétben állt a hirtelen támadó csenddel, és tudtam, hogy nem sok időnk maradt. Ahogy Yeonjun közeledett, az adrenalinem megemelkedett.
-Yoongi, készülj! - mondtam, és a szabad lábammal újra fogvatartónk bokájába rúgtam, de most már erősebben. Yeonjun megroggyant, és a kés kiesett a kezéből.
-Nem nyerhettek!- üvöltötte dühösen, de most már tudtam, hogy egy lépésnyire vagyunk a szabadságtól.
-Most! - kiáltottam, és Yoongi is egyetértően bólintott. Megpróbáltunk a bilincseinket feszíteni, hátha sikerül kiszabadulnunk a láncokból, mielőtt Yeonjun újra támadna. A világ összes fájdalmával küzdöttünk, és bár a kilátások nem voltak rózsásak, egy dolog biztos volt: nem fogjuk feladni.