Szavak nélkül [Taegi]

7. fejezet

-Yoongi szemszöge-

Már több nap telt el azóta az este óta, mióta összevesztünk Tae-val. Napok óta nem szól hozzám. Még ő van megsértődve? Ő volt az, aki önző módon akarta, hogy csak neki beszéljek, ha már egyszer megszólaltam. De nem! Akármennyire is szeretem őt, nem megy. Nekem kell egy kis egyedüllét, így elkezdtem csomagolni. Egy nagy gurulós bőröndöt vettem elő, majd gondosan, szépen rendezve a ruhákat, meg is telt a bőröndöm. Még tisztálkodási szerek és hasonló dolgok kerültek bele, majd összezártam a bőröndöt, és egy kisebb táskát vettem a hátamra, amiben útlevél és a telefonom volt, valamint ehhez hasonló dolgok. Megfogva a bőröndöt léptem ki a Taehyunggal közös szobánkból, amikor is ő előttem állt, összefont karokkal.
- Hova mész? - kérdezte a bőröndömre nézve, de én kikerülve őt mentem tovább. Viszont ő a bőröndöm után nyúlt, így engem is maradásra bírva. Halkan felsóhajtottam, majd felé fordultam. Elővettem a telefonom, és írni kezdtem.
- Ne tarts vissza, vagy szakítok veled! Kell egy kis időt hagynod nekem! Nem élhetek állandóan a te szabályaid szerint. - küldtem el neki, majd elolvasta.
- Miért menekülsz a gondok elől? Ha megpróbálunk beszélni, akkor nem kellene elmenned. - nem érti, hogy nekem idő kell. Nem foglalkoztam vele tovább, kivettem a bőröndöm a kezéből, és a bejáratig meg sem álltam. Cipőmet és kabátomat felvéve léptem volna ki, ha Tae nem kiáltott volna utánam.
- Yoongs, kérlek, ne menj el! - csapódott mellkasa a hátamnak, és szorosan karjaiba zárt. Szívem megszakadt, de tényleg idő kell. Nem szabad, hogy most az érzelmeim diktáljanak. - Cicám, kérlek, ne menj.... - fúrta könnyes arcát a nyakamba, mire megint elengedtem egy sóhajt. Lefejtettem Tae karjait magamról, majd felé fordulva, tarkójára fogva tapadtam ajkaira. Sírva fakadt még jobban, de viszonozta a csókom csukott szemmel. Én is lehunytam a szemeim, és élveztem a finom csókot. Tae ezúttal hagyta, hogy én irányítsam a csókot. Miután elváltunk egymástól, még egy utolsó puszit nyomtam az arcára, és elhagytam a dormot. Testőreim elvittek a reptérre, viszont fájó szívvel hagytam el az otthonom és a szerelmem. Pár nap, és visszatérek, ígérem.

-Taehyung szemszöge-

Ahogy kilépett a házból, összeestem az előszoba közepén, és újra sírva fakadtam.
- Taehyung....! - jött Jin kétségbeesett hangja, majd letérdelt mellém, és finoman átölelt, majd fejem a mellkasára döntötte. Mint egy anya, aki nyugtatni próbálja a fiát. Ezért is szeretem Jinnek ezt a természetét. Namjoon megtámaszkodott az előszoba ajtajában, és aggódva nézett ránk.
- Gyere, Taehyung, beszéljünk... - sóhajtott Namjoon, mire nagyot nyeltem, és könnyeim elapadtak. Jin felsegített a földről, és mentünk Namjoon után a nappaliba. A többiek gondolom, aludtak, hiszen ma is kimerítő volt a napunk. Mi hárman leültünk a nappaliba, és egy ideig csendben ültünk, majd Namjoon, miután összeszedte gondolatait, megszólalt.
- Te és Yoongi nagyok érzékeny lelkűek vagytok, és úgy gondolom, még nagyon kapcsolatotok elején álltok, vagyis még tele van zűrökkel és az ún. rózsaszín köddel. Hagynod kell neki időt, akármi is történt most köztetek. Néha nem árt egy kis külön lét, hiszen akkor jobban tud mindkét fél gondolkozni. Érted? - fejezte be mondandóját, mire bólintottam.
- Köszönöm, Namjoon hyung. - mosolyodtam el halványan, és egy hirtelen ötlettől vezérelve karjaiba bújtam, mint egy kisgyerek, akinek hiányzik az apai ölelés. Erről jut eszembe, rég láttam már a családomat. Viszont én nem mehetek most el úgy, mint Yoongi, hiszen két nap múlva comeback.
A comeback napján izgatottság és feszültség keveredett bennem. A színpadra lépve mindig különleges érzés fogott el, de most valami hiányzott. Az öltözőben állva a tükör előtt, még utoljára ellenőriztem a megjelenésemet. Az ajtónál Jin állt, egy bátorító mosollyal az arcán. Rámosolyogtam, de az arcomon lévő mosoly mögött a szívem súlya rejtőzött. Amikor a koncert elkezdődött, az ARMY-k szeretete és energiája feltöltött minket. A dalok sorra következtek, és minden egyes mozdulatunkban benne volt az érzelem, amit a rajongóink iránt érzünk. Az egyik szám közepén azonban valami váratlan történt. Éppen a közönség felé fordultam, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe. Valami kemény tárgy talált el, és a világ elsötétült körülöttem.

Lassan tértem magamhoz, homályosan érzékelve a környezetemet. Az első dolog, amit észrevettem, az Yoongi szorosan fogó keze volt. Ahogy felnéztem, láttam az aggódó tekintetét, és a szívemben felgyülemlett fájdalom egy része elolvadt. Ő itt volt, velem, és ez erőt adott. Ahogy próbáltam beszélni, gyenge voltam, de a szavai megnyugtattak.
-Kérlek, ne hagyj el újra...-suttogtam rekedten. Yoongi közelebb hajolt, és homlokát az enyémhez érintette.
-Nem foglak. Ígérem, hogy itt leszek melletted, bármi is történjen.-írta le nekem miután elengedett engem.
Az elkövetkező napokban a többiek mindent megtettek, hogy támogassanak minket. Az ARMY-k is együttéreztek velünk, bár a támadás sokkolta őket. Az események után egyértelmű volt, hogy nem engedhetjük meg, hogy egyetlen rosszakaró tönkretegye a kapcsolatunkat és a karrierünket. Yoongi és én elhatároztuk, hogy együtt nézünk szembe minden kihívással, és bármi is történjék, soha többé nem engedjük el egymás kezét. A legfontosabb viszont, hogy lett egy olyan utálónk aki ki akar csinálni engem és Yoongit valamint a többi tagot is egyaránt.

-Yoongi szemszöge-

Ahogy Taehyung gyógyult, mindketten egyre jobban felismertük, hogy az életünk veszélyes fordulatot vett. Nem volt elég, hogy meg kellett birkóznunk a saját érzéseinkkel és a kapcsolatunk kihívásaival, most már egy láthatatlan fenyegetéssel is szembe kellett néznünk. A támadás után a menedzserünm komolyan vette a biztonságunkat, és megerősítették az őrzésünket. Minden lépésünket szigorúan ellenőrizték, és a rajongóink is aggódtak értünk.

Egy este, miközben Taehyung mellett ültem a kanapén, az ölemben tartva a laptopomat, egy ötlet kezdett formálódni a fejemben. Félretettem a laptopot, majd felálltam és Taehyung ölébe ültem szerelmemmel szemben. Nyakát kezdtem el csókolni, finoman, hogy megnyugtassam és közelségemmel éreztessem a szeretetemet. Éreztem, ahogy ellazul az érintéseim alatt, majd kezei lassan körém fonódtak. A csókok egyre szenvedélyesebbé váltak, ahogy testünk közelebb húzódott egymáshoz. Éreztem Taehyung szívdobbanásait, miközben kezeim felfedezték testének vonalait. A világ mintha megszűnt volna létezni körülöttünk, csak mi ketten voltunk ott, a kanapén, átadva magunkat az érzelmeinknek és a vágyainknak. Amikor végre elváltunk egymástól, Taehyung szemeiben könnyek csillogtak, de ezúttal a meghatottságtól és a szeretettől. Homlokomat az övéhez érintettem, majd elővettem telefonom és írni kezdtem.
- Tae, beszélnünk kell. - kezdtem, hogy ne riasszam meg. Felnézett rám, és én láttam a fáradtságot a szemében.
- Arra gondoltam, hogy meg kellene osztanunk a rajongókkal, mi történt. Ők is részei az életünknek, és megérdemlik, hogy tudják, mi zajlik körülöttünk.-írtam le neki mire elolvasta.
Taehyung bólintott, de láttam rajta a bizonytalanságot.
- De hogyan mondjuk el nekik? Nem akarom, hogy még jobban aggódjanak értünk.
- Őszintén. - írtam le. - Ha elmondjuk az igazat, megérthetik, hogy mi is csak emberek vagyunk, akiknek szükségük van a támogatásukra. És talán segíthetnek is nekünk azzal, hogy figyelmesebbek lesznek, és jelzik, ha valami gyanúsat látnak.

Másnap a menedzser beleegyezésével készítettünk egy videót, amelyben elmeséltük a történteket. Taehyung és én együtt ültünk a kamera előtt, és bár nehéz volt, de Tae őszintén beszélt az érzéseinkről és a félelmeinkről. A videó végén Taehyung megfogta a kezemet, és szorosan tartotta, miközben én is próbáltam nyugtatni őt a jelenlétemmel.
- Kérjük, hogy vigyázzatok magatokra és egymásra is. - mondta Taehyung a videó végén, és éreztem a hangjában a kétségbeesést és az elszántságot. - Mi pedig ígérjük, hogy erősek maradunk, és együtt nézünk szembe minden nehézséggel.-búcsúzott el. A videó hatalmas visszhangot váltott ki. Az ARMY-k mindenhol kifejezték támogatásukat és szeretetüket, és sokan felajánlották segítségüket, hogy figyelmesebbek legyenek és jelezzenek, ha bármi gyanúsat látnak. Ez erőt adott nekünk, és bár a fenyegetés továbbra is jelen volt, most már tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül. Ahogy teltek a hetek, fokozatosan visszataláltunk a mindennapjainkhoz. A koncertek újra folytatódtak, és bár mindannyian óvatosabbak lettünk, próbáltunk nem engedni a félelemnek. A kapcsolatunk Taehyunggal mélyebb lett, és bár még mindig voltak nehéz pillanataink, most már tudtuk, hogy bármilyen akadály is jön elénk, együtt mindent le tudunk győzni.
A legfontosabb pedig, hogy megtanultuk, a szeretet és az összetartás a legnagyobb erő, ami segíthet túlélni a legnehezebb időszakokat is.