Szavak nélkül [Taegi]

17. fejezet

-Yoongi szemszöge-

Ilyenkor hullik ketté az ember élete, egy pillanat alatt...

Ahogy ott álltam a szüleim és barátaim előtt, lehajtott fejjel, könnyeim égették a szemem. Tae mellettem volt, de már az ő szemébe sem mertem nézni, pedig tudom, hogy bármikor szembeszállna bárkivel értem. Most viszont érzem, hogy még ő sem tehet semmit.
- Miért kellett eltitkolnod, ha?!-kiáltotta a bátyám, Geumjae.
- Igen, mondd meg, miért nem mondtad el, hogy te ütötted el az apádat?! - csattant fel anyám is.
- Most már értem, miért játszottad a némát. - nézett rám lenézően Jin. A szívem összeszorult, mert mindenki ugyanígy nézett rám. Kivéve egy valakit. Taehyungra pillantottam, akinek könnyes szemeiben aggódás csillant. A karomat fogta, nehogy elmenjek vagy kárt tegyek magamban, mert ismer, tudja, hogy képes lennék rá most.
- Most sem mondasz semmit?!-kérdezte Jungkook dühösen.
- Nem fog, mert szégyelli magát.-húzta el a száját Hobi.
- Szánalmas... - fordult el tőlem Namjoon.
- Ezt még belőled sem néztem volna ki, Yoongi... - mondta szomorúan Jimin. A szívem vadul vert, a lelkem ezer darabra tört. Elrontottam... mindent.
- Elég volt! - kiáltotta Tae, és mindenki meglepetten nézett rá, ahogy én is.
- Ti fel sem fogjátok, min ment keresztül Yoongs azóta a nap óta. Én voltam ott mellette, és próbáltam benne tartani az életet. Annyi szeretetet adtam neki, amennyit megérdemel. Sőt, még annál is többet!-mondta Tae, miközben erősen szorította a kezem a terem közepén, ahol mindenki körülvett minket.
- Ez akkor sem mentség arra, hogy nem mondta el nekünk évekig! - szólt közbe Jungkook.
- Azért nem tette, mert félt tőletek, ti barmok! - nézett körbe Tae. - Félt, mert tudta, hogy ez lesz a reakciótok, vagy még rosszabb! Ha egy kicsit is lenne bennetek emberség, most megértenétek őt! Főleg ti, a családja!-nézett undorral anyámra és Geumjae-ra, akik elszégyellték magukat. Tae ekkor még szorosabban fogta a kezem, majd kivezetett a próbateremből.

Amikor hazaértünk, szomorúan mentem be a szobánkba, és az ágyra dőlve engedtem, hogy a könnyeim utat törjenek. Magzatpózba húzódtam, a szívemben tomboló fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Luna és Yeontan felugrottak az ágyra, és hozzám bújtak. Később Tae is mellém feküdt, aggódva ölelt át hátulról, és szorosan magához húzott, arcát a nyakamba temetve.
- Yoongs, nem lesz semmi baj... Itt vagyok veled. - suttogta halkan.
- Annyira fáj... Igazuk van... Egy gyilkos vagyok. Miattam halt meg az apám, én pedig éveken át eltitkoltam... Egy szörnyeteg vagyok.- zokogtam Luna bundájába, aki erre még jobban hozzám bújt.
- Nem igaz. Nem a te hibád, csak egy szörnyű baleset volt.- simogatta az oldalamat Tae, próbálva megnyugtatni.

Ott feküdtem Tae karjaiban, a fájdalom még mindig vadul kavargott bennem, de a jelenléte valahogy megnyugtatott. Minden szava próbálta elérni a szívemet, de még mindig ott volt az a mély, szinte megközelíthetetlen bűntudat. A szavai ellenére éreztem, hogy egy részem soha nem tud majd megszabadulni attól a gondolattól, hogy egy balesetben elvettem valaki életét, méghozzá apámét.
-Én... nem tudom, hogyan tudnék ezzel tovább élni, Tae. - suttogtam, könnyeimmel küszködve. - Még ha nem is akartam, én voltam az, aki miatt ő már nincs itt. Ezt sosem fogom megbocsátani magamnak.-Tae szorosabban ölelt, mintha az érintése ki tudná űzni belőlem a fájdalmat.
-Yoongi, te nem vagy szörnyeteg.-mondta határozottan, ajkait a nyakamhoz érintve. - Tudom, hogy most így érzed, de én itt vagyok, és nem engedem, hogy ez az érzés tönkretegyen. Nem hagylak egyedül ebben. Nem számít, mit mondanak mások, én tudom, hogy te milyen ember vagy.-mondta határozottan.
Ez a szilárd hűség, amit Tae irántam mutatott, kicsit oldott a fájdalmamon. De még mindig ott volt a gondolat, hogy mindent elrontottam, és nem csak saját magamat, hanem Taehyungot is belevontam ebbe a káoszba. A többi tag, a családom, mindenki, akit valaha fontosnak tartottam, most ellenem fordult. Kivéve Taehyungot.

-Tae, mi lesz velünk? - kérdeztem halkan. - A többiek... szerintem soha nem fognak megbocsátani nekem.-Tae lassan felsóhajtott, és egy pillanatra elhallgatott, mielőtt válaszolt volna.
-Nem tudom, Yoongs. Nehéz lesz. De nem számít, mi történik velük... én itt maradok. A családod talán most dühös, és a többiek is... de adj nekik időt. Adj nekik esélyt, hogy megértsenek téged.-becsuktam a szemem, és próbáltam elhinni, hogy talán egy nap minden jobb lesz, de a gondolatok és a bűntudat még mindig nyomasztottak. Taehyung ott volt mellettem, de vajon meddig fogja bírni?
-Nem akarom, hogy miattam te is tönkremenj. - mondtam halkan, a szavak alig jöttek ki a torkomon. - Te sokkal többet érdemelsz ennél.-Tae felemelte a fejem, hogy rám nézzen, szemeiben eltökéltség csillogott.
-Yoongi, ne mondj ilyet. Mi együtt vagyunk, és együtt leszünk mindenben, jóban és rosszban is. Sosem hagylak el, akármit is mondasz.-mondta és finoman ajkaimra csókolt. Ezek a szavak olyan erőteljesen hatottak rám, hogy végül sikerült néhány mély lélegzetet vennem, és lassan lecsillapodnom. Tae jelenléte még mindig stabil talaj volt a lábam alatt, amit nem akartam elveszíteni. Tudtam, hogy nehéz idők jönnek, de Taehyung mellett talán képes leszek elviselni.