Stray Kids oneshots

~Banginho/Minchan~

Kűlső szemszög:

-Én-Én annyira sajnálom de nem érzek irántad így! Én úgy sajnálom de nem tudnálak többként szeretni mint barátott. Sajnálom Minho...

Ez a pár mondat viszhangzott Minhonak a fejében.
Egy szép pénteki délután mondta el egy lánynak az iránta érzett szerelmét de a fiatal lány vissza utasította.
Azt hitte Minho, hogy talán a másik is így érez iránta de tévedett.
Ő igazán szerelmes volt abba a lányba.
És ahogy kiderült a fiatal hölgy meleg és tetszik neki már egy személy.

A lány nem volt buta tudta, hogy ez lesz a vége az egésznek.
Most meg Minho buslagodva megy haza és ha tehetné csak meg ölné magát.
Nem akkartak neki bántani de attól még neki nagy fájdalmat okozott a szívében.

És Minho akkor határozta el, hogy soha többe nem fog szerelembe esni.
A barátaitol el zárkozott nem akkart senkit a közelében.
Naprol napra lett egyre csöndösebb és zárkozatabb.
Néha azt hitték az osztálytársai, hogy meg némult.
Egész nap csak olvasott és el volt a maga kis világában.
És nem akkart a szerelemre, gondolni.

Egy idő után mikor már rohamosan fogyott le Minho és esett egyre mélyebb debreszióba szüllei is aggódni kezdtek miatta.
-Minho drágám, mi az amitöl jobban lennél hmm?- üllt le anyukája fia agyára és hátátt kezdte el simogatni.
-Egy cicátol!- mondta alig hallhatoan de édesanyja még pont hallota.
-Rendben! - Majd fel állt a hölgy és kezét nyújtotta a fiának - Akkor vegyünk neked egy cicát!- mondta mosolyogva.

Még az nap el mentek venni egy kis macskát a menhelyröl és egyébb dolgot ami kellhet egy cicának.
Haza érve Minho azzonal be rendezte úgy a szobáját, hogy a kicsiny állat tudjon ott közlekedni.
A maradék napját új kis állatkájával töltötte.
Szüllei boldogan nézzték fiukat ahogy boldogan el van a szörös kis barátjával.
-Mi a neve?- tette fel apukája a kérdést.
-Sonnie!- mondta mosolyogva rá nézzve.

Mintha a kis macska tudta volna, hogy ő neki meg kell gyógyítania gazdáját mindig ott volt neki.
Vele aludt és amikor Minho tanult akkor csak valahol a szobájában aludt.

Egy nap mikor Minho ki akkart menni sétálni kis macskája ki rohant a lakásbol.
A fiú természetesen útána rohant.
Majd a macskát valaki fel kapta azzal őt meg állitva a futásban.
-Hova-hova cicuska?- mondta egy magas fekete hajú fiú.
-A tiéd?- kérdezzte kedvesen Minhora nézzve.
-I-Igen!- mondta halkan majd oda sétált a fiúhoz és el vette töle a macskáját.
-Esetleg meg kérdezzhetem, hogy hogy hívnak?- kérdezzte mikor már Minho ment volna el.

-Lee Minhonak.- mondta halkan.
-Engem Bang Christopher Channak! - mondta lágy hangon - Akkor még találkozzunk Minho!- mondta és ott hagyta a fiatalabb fiút.

Minho nem tudta fel fogni hirtelen, hogy miaz az a kellemes érzés ami a mellkhasábol fel szakadt.
Csak nézzet a fiú útán de ő már rég nem volt ott.
Nem tudta mi az amit most érez de tudni akkarta.
A kiváncsiság annyira furta őt, hogy az az napi sétáját el is halasztotta.
Azt hitte valami rossz amit érzet mikor az a fiú hozzá szolt.
A gyomrában mintha egy rakatnyi pillangot eresztettek volna el ahányszor vissza idézte azt a pár pillanatnyi jelenetett.

Nagyon régen nem érzet ilyent és selytette, hogy újra az lesz ami ez elött is.
El akkarta mélyen magába folytani ezt az érzelmet de nem tudta.
Minden nap találkozott azzal a fiúval aki csak mosolyogva köszönt neki nem tudtva azt, hogy mit is vált ki a fiatalabbol.

Nem nyagatta csak köszönt neki és meg kérdezzte, hogyan van ő és a macskája.
Minho akkár hányszor mikor meg hallota azt a lágy hangot feje egy vörösebb árnyalatott vett fel.
Nem akkart újra szerelembe esni föleg nem egy fiúba.
Félt attól, hogy újra fájdalmat fognak neki okózni.
Nem akkart újra olyan mély állapotba lenni mint ezelött.

De azt nem tudta, hogy Chan is bele szeretett a másikba.
Az idösebb látta Minhon, hogy fél szinte töle.
Ha tudott volna egész nap csak vele lett volna és a szeretetével árasztotta volna el.

Egy reggel ugyan úgy találkozztak.
-Szia Minho!- köszönt kedvesen Chan Minhonak a liftben.
-Szia...- mondta halkan.
-El kérhetem az instátad?- kérdezzte Chan amire csak Minho bolintott és be írta a nevét az idösebb telefonjába.
-Köszönöm!- mondta kedvesen.
Nem beszélgettek sokat csak mikor a lift meg állt, ki száltak és ki léptek a tömbházbol.

Minho szinte el varázsolva érezte magát.
Nem volt beszédesebb mint az elött de órákon sem figyelt egész nap ami nem valt rá.
Csak is Chan járt az eszébe.
Teljesen el csavarta a fejét az a fiú annak ellenére, hogy alig beszélgettek naponta.
Már nem tudta tagadni, hogy teljesen bele szeretett Chanba.
El akkarta neki de félt ahogy az idösebb is.

Még hetek teltek el és a két fiú már egész közel került egymáshoz.
Egy nap Minho át ment Channhoz.
Az idösebb ezt az alkalmat gondolta tökéletesnek annak, hogy el mondja érzéseit.

-Minho.- szolitotta meg kedves hangon.
-Igen?- kérdezzte.
-Valami fontosan szeretnék mondani!- monda amire csak Minho bolintott.
-Tudod már lassan több mint fél éve ismerjük egymást és én szerintem beléd zúgtam! Aznap mikor meg láttalak már akkor el csavartad a fejem. - Majd kezét meg fogta Minhonak - Én szeretlek Lee Minho! Nem is tudom el mondani mennyire de mennyire szeretlek!- mondta Chan.
Minho nem tudta fel fogni hirtelen a dolgokat szoval csak sokkoltan nézzet hyungjára.
-Én-Én is szeretlek!- csak ennyit tudod mondani.

Chan csak lágyan el mosolyodott és magához ölelte a fiatalabb fiút.
-Meg csókolhatlak?- kérdezzte Chan.
-Igen!- mondta Minho majd el eresztették egymást.
Majd Chan a másik ajkaira hajolt és lágyan kezdte csókolni a puha párnácskákat.
Kezzével Minho talkojára simitott ezzel közelebb húzva magához.
Minho mancsait Chan nyakába tette és ott pihentette.
Sokáig csókolták egymást a végére egy kicsit el mélyitve azt.

-Annyira szeretlek!- mondta Chan Minho ajkaira.
-Én is téged!- mondta vissza.
-Lennél a párom?- tette fel a kérdést az idösebb.
-Igen, szeretnék!- mondta Minho majd szorosan magához ölelte a most már párját.

THE END