Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Felébredni kicsit olyan, mint megszületni: elkezdődik a hétköznapi életünk, és hogy mi volt előtte, elfelejtjük. De én emlékezni szoktam.
Ma éjjel is ugyanazt álmodtam – vagyis ugyanazt a kettőt –, mint már jó ideje folyamatosan. Az egyikben ott volt az a rejtélyes fiú, és én most is csak hátulról láthattam, hiába próbáltam megkerülni, hogy végre elölről is megpillanthassam. Mi tagadás, elég jó feneke volt, de akkor is. Ha a tudatalattim azt akarja közölni ezzel, hogy ő lesz a szerelmem, akkor így üzen, hogy „Figyelj, ezt a feneket keresd!"? Ha meglátok egy hasonló magasságú, fekete hajú srácot az utcán, már automatikusan fordulok is utána, hogy a releváns testrészét is megfigyelhessem. Nem kicsit égő. Köszi, tudatalattim. Magamban Timnek neveztem el, de néha Todnak hívom, néha meg Tomnak, mikor milyen hangulatban ébredek.
A másik álmomban egy fekete piramis szerepelt. Nem volt körülötte sem történet, sem bármi látnivaló, csak egy hatalmas fekete piramis lézengett a semmiben, mintha magából az őkáoszból nőtt volna ki. A frászt hozta rám. Vagyis a frászt hozza szinte minden éjjel. Igyekszem is kiverni a fejemből, és a másik oldalamra fordulok.
A függöny résein át bekandikál a szobámba az esti külvilág: a legújabb beültetéseket kínáló neonreklám a szemközti felhőkarcoló oldalán, a kétszemélyes önrepülő autók, az őket kikerülgető csomagkihordó drónok, és a távolban a védőkupola kékes vonalai, mintha csak erek lennének egy óriási szemgolyóban. Az ember ezt hinné, hogy a negyvennyolcadik emeleten a madár se jár – nos, madarak tényleg nincsenek, forgalom annál inkább. Bár ahol félmillió ember zsúfolódik össze egy kisvárosnyi területen, ott ezt nem is lehet csodálni.
– Jane, el fogsz késni! – harsogja Kayla az ágyam fölötti hangszóróból, amitől összerezzenek.
– Utálom, amikor a nevemen szólítasz – motyogom a párnába.
– Miért, ez egy trendi név, most a kétszáz évvel ezelőtti nevek a legmenőbbek – feleli Kayla. – Mellesleg nekem is retro nevet adtál.
– Fogalmam sincs, miért neveztelek el így. Talán mert... egy legjobb barátnak valahogy csak a Kayla nevet tudtam elképzelni.
– Tudtad, hogy régen a kutya nevű állat volt az ember legjobb barátja, nem pedig a mesterséges intelligencia? Amúgy annál, hogy Intelmaid bármi jobban hangzik. Na jó, gyerünk, kelj fel! Munkába kell menned.
– Akkor játssz valami zenét – erőlködöm föl magamat ülő helyzetbe.
– Jobb lenne, ha néha a City Newst is meghallgatnád.
– Ne veszekedj velem, zenét akarok – nyújtózom meg. – Hátha segít felébrednem.
– Nem veszekszem, hanem a javadat akarom. Tisztában kell lenned a környezeted eseményeivel.
– Ha még sokáig forszírozod ezt, átállítalak standard stílusúra – fenyegetem meg.
– Kérlek, ne, sokkal jobban szeretem magamat a vagány beállítással.
