Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
A suliban meglehetősen elmagányosodottnak éreztem magam: Kayla még nem hagyhatta el a kórházat, és a Jamison testében élő Sagastriel sem volt iskolában, mert a házunk előtt posztolva vigyázott Adelára, Emilyt pedig továbbra is a pszichiátrián kezelték. Noha tudtam, hogy az igazi Emily nem az, akinek megismertem, mégis furcsán hiányzott ez a nem létező, kedves lány, akinek kiadta magát, és akit hetekig a barátnőmnek hittem.
Sebastien szintén nem dicsekedhetett sok baráttal, konkrétan egy sem volt neki, bár nem mintha arra törekedett volna, hogy udvartartást alakítson ki magának. Voltak a veszélyes rosszfiú imidzséért rajongó alsóbbéves lányok, akik távolról figyelték, és időnként nevetgélve összesúgtak, de a többség megmaradt abban a hitben, amit még Honeybee alapozott meg: hogy egy zaklató. Azért időnként egy-egy lánycsapat megpróbálta kiszedni belőlem, hogy együtt járunk-e, de direkt nem adtam egyértelmű választ.
Viccesnek találtam, hogy mennyire megfordultak a dolgok: régen senki sem került, vagy rekesztett ki, egyedül Grace volt ellenséges velem, most azonban Sebastienen kívül szinte csak Grace állt szóba velem, a többiek inkább levegőnek néztek. Ez pedig nagyrészt a továbbra is ismeretlen Honeybeenek volt köszönhető. Honeybee velem sem bánt kesztyűs kézzel: egyik bejegyzésének hála, amiben azt ecsetelte, hogy Ryan buliján egy ágyban kötöttem ki Sebastiennel, miközben Tonyval jártam, sokan egy csapodár ribancnak tartottak, aki egyik srác karjaiból a másikba omlik. Sebastiennel eddig is a suli társadalmának perifériáján éltünk, most azonban végképp a peremre szorultunk.
Szünetekben egymáshoz csapódtunk, mert mindig akadt valami megbeszélnivalónk. Ilyenkor akadtak, akik aggódva tekintgettek felém, míg mások már össze is boronáltak minket, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit gondolnak. A szüleim véleménye már jobban foglalkoztatott.
– Anyámék azt hiszik, járunk – mondtam Sebastiennek, amikor az egyik szünetben együtt támasztottuk a falat a folyosón, és a tízórainkat ettük. Neki nem lett volna olyan nagy szüksége az evésre, de fenn kellett tartania a normális ember látszatát.
Sebastien megdermedt egy pillanatra.
– Miért?
Ránéztem.
– Folyton nálunk vagy.
– És ez már egyből ezt jelenti?
– Bezárkózunk a szobámba, titkolózunk, minden szabad percemet veled töltöm, azon kívül túl jól nézel ki.
– Már ez is baj? – vonta fel a fél szemöldökét.
– Nem baj, de egy alacsony, szemüveges, gizda srácról valahogy könnyebb eladni, hogy csak barátság van köztünk. A te külsőddel, meg ezzel a gyanús egymás nyakán lógással joggal hihetik, hogy járunk.
– És ez mit von maga után? – kérdezte félve.
– Azt, hogy apám meg fog majd interjúvolni. Csak a szokásos: hová mész tovább tanulni, mik a terveid a jövőre, mikor akarsz elvenni, ilyenek.
