Egyesek szerint nincs rosszabb annál, amikor reggel elalszol, és nincs időd megcsinálni a hajad, a sminked... De mi van a különcséggel? Nem feltétlenül rossz dolog - mondhatja valaki. Nem is az. Kitűnsz a tömegből, mindenki ismer, satöbbi. A gond csak az, hogy senki sem hajlandó a társaságodban mutatkozni. Senki. Velem legalább is ez van.
Én, teljes nevemen Deák Adónia Tekla, a magam 17 évével, a könyveimmel és a zenémmel kitűnök a tömegből. Igen, egy lány, aki állandóan olvas, miközben a fülében üvölt a zene, feltűnő - és ha ez nem lenne elég, kitűnő tanuló vagyok, 4 nyelven beszélek folyékonyan, és 5 éve a kpopperek csapatát gazdagítom. Szép, ugye ? Nos, ezek után nem meglepő, hogy az osztálytársaim kizárnak, a suliban suttognak (vagy épp hangosan beszélnek) rólam. Mindegy. Végül is már megszoktam. Mondjuk az is besegít a különcségemhez, hogy román osztályban egyedüli magyar vagyok. Na ja. El is viselem ezt, nem nagy cucc. Csakhogy unalmas. Komolyan, antiszociálisként, intravertált személyiséggel nem lehet barátokat szerezni.
- Tekla ! Már háromszor szóltam, hogy gyere mosogatni! Hol vagy már?! - Anyu hangja úgy hasított bele Roh Ji Hoon dalába, hogy ijedtemben majdnem hanyattvágódtam.
- Jövök már! - Elmentettem a jegyzetem és lehajtottam a Macbookom képernyőjét, majd lesiettem a lépcsőn.
Vacsi után megkaptam az ajándékaimat, ugyanis szülinapom van. Anyáéktól egy mélyvörös estélyit kaptam, mélyvörös szatén magassarkúval, amit soha az életben nem fogok felvenni. 19 éves bátyám révén egy Bangtan Boys - J-Hope dzsekivel gazdagodtam (végre meg van a teljes banda! Oh yeah...!), a 10 éves húgom pedig egy posztert adott "Have a SUGAry sweet bday sis!" felirattal. Na igen, a szüleim még mindig bíznak abban, hogy egyszer "megjön az eszem, és plázacica leszek" - előbbit ők hangoztatják, utóbbit csak én teszem hozzá gondolatban, mert a rendszeresen kapott ruhák alapján ez jön le.
