Miután anya határozottan közölte, hogy hozzánk ugyan be nem teszi a lábát egy koreai, japán vagy akármilyen ember, csak aki beszél magyarul, elkeseredetten kirohantam. Nos, tekintve, hogy falun élünk, nem nagyon volt hová mennem, így a közeli park mellett döntöttem. Elég messze volt ahhoz, hogy a házunktól látni lehessen, de elég közel ahhoz, hogy megtaláljanak. Emellett wifi is van. Leültem az egyik hintára, beléptem Twitterre, s újraolvastam az üzenetet. Elmosolyodtam, de közben az arcomat könnyek szántották végig. *Nem lehet, hogy anya tönkretegye ezt a lehetőséget!* Valamit ki kellett találnom.
Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott, de biztosan nem pár percig, mert egyszer csak megjelent apa, és leült mellém. Egy darabig csendben ültünk egymás mellett, hallgattuk a közelben futkorászó gyerekek hangját.
- Figyelj, kicsim. Anyu nem akar rosszat neked, ugye tudod ? Csak félt. Tudja, hogy milyen hatással vannak rád a fiúk még ilyen messzeségből is, és fél, hogy összetörsz, ha nem jönnek el, vagy valami rosszul alakul. - mondta apa csendesen.
- De ez nem megoldás! Azzal, hogy ő nem engedi ide őket, megfoszt egy valószínűleg vissza nem térő lehetőségtől! Rosszabb, mintha ők mondanák vissza! Akkor legalább meg lenne a lehetősége egy örök emléknek, viszont a féltésével tönkreteszi! - fakadtam ki, és jobb híján a pad karjára csaptam, ami nem volt jó ötlet. A kezemet szorongatva néztem apára, némán könyörögve, hogy győzze meg anyát. Hatalmasat sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Édesem, tudod, hogy anya milyen... - Persze, hogy tudtam. Tőle örököltem a makacsságom, és a kitartásom, amelyek nem feltétlen rossz tulajdonságok, de a jelenlegi helyzetben nagyon is azok. - Nehéz lesz meggyőzni. De mindent megpróbálok, rendben? - Köszi, apa. - mondtam és átöleltem. Szeretem apukámat. Persze, anyát is, nagyon, de inkább apás vagyok.
Másnap reggel egy e-mail várt Bangtan papától (manager). Leírta, hogy mit találtak ki a srácok, és azt, hogy a pesti koncert után (amely az európai túrnéjuk utolsó helyszíne volt) érkeznek hozzánk. Persze csak ha beleegyezünk, és tudunk szállást biztosítani, amit természetesen fizetnek. Azt írta, hogy mihamarabb válaszoljak. A helyzet abban a pillanatban nem volt valami rózsás, ugyanis apu és anyu konkrétan üvöltöztek a konyhában. Csendben leosontam a lépcsőn, és kisurrantam a házból. Szerettem a faluban sétálni, csak úgy, cél nélkül. A lakosok többsége magyar, van pár román család, de mindenki nagyon kedves, udvarias. Séta közben valaki megrántott, és átölelt hátulról.
- Tek, gyere haza. Anyáék mondani akarnak valamit.
- Rendben. Jonathán, foghatom a kezed ? - kérdeztem halkan. A bátyám nem szólt semmit, csak rákulcsolta az ujjait a kezemre.
Ahogy beléptünk a házba, finom illatok fogadtak. Megnyugodtam. Ha anya főzött, akkor megegyeztek apával, és ennek örültem, akkor is, ha ez esetleg azt jelentette, hogy nem jöhet a BTS. Mert az, hogy a családban béke legyen, fontosabb. Lélekben felkészültem a nemre, közben úgy szorítottam Jona kezét, mintha nélküle összeesnék.
- Tekla, apuval döntöttünk. A fiúk...
Annyeong ^^ Szeretem a drámai befejezéseket :D
Nem tudom, pontosan mikor hozom a következő részt, mert a hétvégén nem igazán lesz időm, de igyekszem ;)
Szeretlek titeket ❤
Mir (*^﹏^*)
