E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizenharmadik fejezet

Mintha a tudatom kihagyna egy pillanatra, minden megszűnik körülöttem. Abban a minutumban, hogy felfogom amit mondott, egy másodperc alatt játszódik le bennem minden. Szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok futnak át az elmémen, és végezetül az is eszembe jut... Mi van, ha ő...? Még gondolatban sem merem kimondani, mert attól félek, ha megteszem, valósággá válik.

- És ugye nem...? - Elcsuklik a hangom, közben pedig egy könnycsepp hull le az arcomon, amit társai nem hagynak magára. A torkomban gombócot érzek, miközben rémülten várom a válaszát.

- Nem, viszont a sürgősségin kezelik - feleli komoran.

Reakciója hallatán, hirtelen, mintha egy több tonnás súly esne le a vállamról, megkönnyebbülök. Legalább remény marad arra, hogy minden rendben lesz. Ennek ellenére még folyamatosan ott motoszkál bennem a gondolat, hogy az intenzíven van, azaz súlyos az állapota, ettől pedig ismét rám tör a sírás.

- Vigyen oda! - mondom ellentmondást nem tűrő hangon, szinte kiabálva.

Pierce bólint, majd kéri, hogy menjek. Felkapom a telefonomat, és úgy ahogy vagyok, papucsban és melegítőben rongyolok ki az ajtón. Szinte fel sem tűnik, hogy a szememből folyó könnyek egyre csak sokasodnak, miközben Christina előtt kapkodom a lábaim.

- Cat? - hallom meg hirtelen a nevemet a hátam mögül. A hang irányába fordítom a fejem, és egy, a szememet borító könnyfátyolon át nézek Elliottra. Alakja a szememből folyó könnyek miatt homályos, ezért az arcát sem látom teljesen. Sejtem mitől tart, talán azt hiszi Christina rájött, hogy tudunk valamit. Tekintetem az övébe fúrom, és megrázom a fejem.

- Semmi baj, Elliott! - suttogom, de ő továbbra is hitetlenkedő tekintettel néz rám. Már éppen megszólalna, de én belé fojtom a szót. - Kérlek, ne most!

Alighogy befejezem a mondatot, előrefordulok, és sietős léptekkel szállok be a liftbe. Christina követ engem. A felvonó hamar földet ér, és amint az ajtó nyílni kezd, én kipréselem magam az egyenlőre még szűk nyíláson, és Miss Pierce-szel a nyomomban elhagyom az épületet.

Szótlanul telik az út a központtól. Túlságosan is sok ez nekem egyszerre ahhoz, hogy bármit is mondhassak, meg amúgy is, Christinának nem is tudnék mit. Igazából még összefüggően gondolkodni is nehéz. Túlságosan félek, aggódom, és túl sok bennem az ijedtség is. A rám telepsző szomorúság és félelem hatására, úgy érzem, mintha egy sötét lepel borítana, ami beárnyékol, és amiből nincs semmiféle kiút.

Egy örökké valóságnak tűnik az idő, amit utazással töltünk, pedig nem ülhettünk be húsz percnél régebben az autóba. Viszont én mégis úgy érzem, mintha órák teltek volna el. Miközben Miss Pierce a kórház épülete előtt lassítani kezd, próbálom elfojtani a sírást, és felitatni a könnyeim.

Amikor végre teljesen megáll a jármű, azonnal kitárom az ajtaját, és szélsebesen kipattanok a nő autójából. Hátra sem nézve kezdek el futni a bejárat irányába, de mikor épp belépnék, egy kéz elkapja a vállam.

- Caitlin, ne rohanj! Az a pár perc semmit sem számít - mondja Christina.

Be kell látnom, igaza van. Veszek egy mély levegőt, és normális tempóban megyek be a kórházba. Miss Pierce leültet a váróba, ő maga pedig a recepcióhoz megy.

Miközben várom, hogy visszajöjjön, próbálom összeszedni magamat. Nehezemre esik bízni Christina Pierce-ben, de most kizárólag egy dolog lebeg a szemem előtt, mégpedig az anyukám. Ha arra lenne szükség, érte akár tűzbe is tenném a kezem. Mert akárhányszor veszekedtem vele, vagy hazudtam neki, ő a legfontosabb a számomra.