E V O L U T I O N - A leszármazottak

Huszonegyedik fejezet

Eric/Aaron szemszög

A legelső dolog, amit megérzek a fejemben tomboló, elviselhetetlen fájdalom. Ezt követően a látásom is lassan kitisztul, és a homályos, elmosódott foltok, már valamiféle képekké alakulnak a szemeim előtt. Egyenletesen lüktető szívverésem az első dolog amit meghallok, majd aztán a légzésemet is, és az elején csak a testem által kiadott, egyébként észrevétlen hangokat érzékelem, ez azonban az idő elteltével megváltozik, és lassacskán visszatérek a valóságba. A külvilág kezd kirajzolódni előttem, viszont ezt a folyamatot a fejembe hasító fájdalom nem könnyíti meg. Még mindig csak a tompa lüktetést hallom, bár már egyre halkabban, és még mindig nem elég tiszta a látásom. Egy emberi alakot látok magam előtt, de nem tudom megállapítani, hogy ki az. A fejem lassan mozog ide-oda, mert nehéz megtartani. Rájövök, hogy egy fal előtt ülök, melyhez közelebb csúszom, és nekidöntöm a fejem. A testemen, mikor hozzáér a hideg fémhez libabőr fut végig. Úgy érzem, mintha a halántékomon valami hűvös lé folyna le. Odakapom a kezem, bár igen megerőltető, olyan mintha ólomból lenne. Valóban van valami az arcomon, talán verejték. Komótosan letörlöm, majd a kezemet visszaejtem az ölembe, ám ekkor meglátom, hogy egy vörös folyadék teríti be. Vér. Ekkor egy végtelen álmosság érzése tör rám, aminek nem tudok, és nem is akarok ellenállni. Szemhéjam lassan lecsukódik, a világ pedig elsötétül körülöttem.

***

- Aaron - hallom meg a nevem, ám valószínűleg csak képzelem. - Aaron, ébredj - ismétli a hang. Válaszolni akarok, de csak nagy küszködések árán sikerül kierőltetnem a hangokat a torkomon.

- Itt vagyok - nyögöm erőltetetten. Még ez a két szó is túlságosan megerőltető, már-már fájdalmas.

- Ó, istenem! - hallom meg ismét a lágy szellőhöz hasonlító hangot, majd kezeket érzek a vállamon. Ahol hozzámérnek csípő fájdalom hasít belém.

- Ez fáj - ejtem ki a szavakat nyöszörögve. A szemem még mindig csukva van, mert nem merem kinyitni. Félek, hogy mi vár rám, ha megteszem.

- Ne haragudj - mondja a lány. - Megijesztettél, de mint már látom élsz, szóval szedd össze magad, és ne legyél ilyen nyámnyila, mert mikor kijutunk innen, nincs kedvem a hatalmas hátsódat a vállamon cipelni! - korhol le.

Sajgó ajkaimat mosolyra húzom az ismerős beszédstílus hallatán. Most már tudom, hogy nem lehet túlságosan nagy gáz körülöttem, így összeszedem magam és egy mély levegőt veszek.

- Én is örülök neked, Cierra - mondom, törekedve a mézes-mázos hangsúlyra. Kinyitom a szemem, és ekkor megpillantom a vörösesbarna hajú, magas lányt, aki csípőre tett kézzel áll előttem, és komoly, magabiztos arcát felém tartja.

- Még nem döntöttem el, hogy továbbra is a Cierrát használjam-e vagy az új nevemet. Lehet, hogy mostantól inkább felveszem a Kara-t. Sokkal komolyabban hangzik, jobban illik hozzám - töpreng. - Hozzád is passzolna az Eric.

- Kösz, de én inkább maradok a réginél - nevetem el magam, viszont azonnal meg is bánom, mert szúró érzés hasít a mellkasomba. Köhögni kezdek, ami még nagyobb fájdalmat okoz. Hangosan felnyögök, és fejemet a mögöttem álló fémfalnak támasztom. Lassú, mély lélegzeteket veszek, próbálva csillapítani az egyre erősödő kínt, amelyet minden porcikámban érzek. Olyan fáradt vagyok. Lehunyom a szemem, hogy végre álomba merülhessek, és megszűnjön ez a borzalom.

- El ne aludj! - hallom meg a lány hangját. Résnyire nyitom a szemem, hogy egy utolsó pillantást vethessek rá. Előttem guggol, arcán pedig olyat látok, amelyet addig még soha: Cierra Lavine kétségbeesett.