E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizenötödik fejezet

Egy ütést érzek a hátamon, aminek erejétől átzuhanok a korláton. Az esés pillanatában reflexszerűen cselekszem, gondolkodni sem gondolkodok. Egyszerűen nincs időm rá, mert minden olyan hirtelen történik. Az életem múlik azon, hogy elég gyors vagyok-e. Akaratomon kívül, kizárólag az ösztöneimre hagyatkozom, így sikerül elkapnom az épület sarkát. Igazából csak ekkor jutnak el a tudatomig a történetek. Ebben a pillanatban tűnik fel, hogy arcomról, és igazából testem mindegy egyéb részéről is patakokban folyik a verejték. Lélegzetem szaporább, karomba pedig erős fájdalom hasít. Már nem bírom sokáig tartani magam. Érzem, ahogy testem egésze lángba borul az engem ért terheléstől. Ez nekem túl sok. Reménytelenül nézek fel apámra, aki csak áll, és néz.- Segíts! - nyögök fel kétségbeesetten, a szemeimet borító könnyfátyol mögül.

- Gyerünk Sonja, csak eddig bírtad? - kérdezi erőteljes hangon. - Ezért edzettünk annyit? És ha egy Laxon lennék? Akkor mit tennél? Kérlelnéd, hogy segítsen? Ugyan már, tudod, hogy ő nemcsak, hogy otthagyna, még le is lökne. Ezt akarod? Ments meg magad! - kiáltja szigorú hangon.

Ez az emlék rémlik fel bennem, miközben visszatérek a valóságba. Először a látásom kezd visszajönni. Kezdetben csak homályos foltokat látok, melyek összemosódnak, de lassacskán egyre jobban kitisztul a kép, és pár perc múlva már tisztán látom az előttem lévő, zűrös történéseket. Ezzel egyidejűleg kezd a hallásom is visszatérni. Először csak tompa zúgást hallok, de aztán egyre jobban különválnak a különböző zajok. Nem telik sok időbe, mire teljesen visszakerülök a való világba.

Pierce irodájában vagyok, ám ezúttal nem egyedül, hanem mindenki mással körülvéve. A szürke, rideg falak között az emberek fejvesztve rohannak, és kiabálnak. Senki nem érti mi történik, kivéve engem és persze Christina Pierce-t.

Ebben a minutumban az említett személyt kezdem keresni a tekintetemmel. Pár percnyi nézelődés után, megpillantom őt a fal mellett állni. Szinte látom rajta, ahogy kétségbeesetten próbál valami magyarázatot találni erre az egészre, valamit amivel kibújhat tettei alól, de ez nem fog sikerülni, mert én tudom az igazat.

Dühtől vezérelve török át a tömegen egyenesen Pierce irányába. Nem törődöm azzal, hogy néhány embernek nekiütközöm, kizárólag a kosztümös nőre koncentrálok. Ahogy odaérek hozzá, a falnak taszítom, és bal alkaromat a nyakához érintem, éppen csak annyira, hogy érezze, ott van. Hála az emlékeimnek, tudom, hogy ebben a pozícióban körülbelül öt féle képpen tudom elvenni az életét. Viszont ezt nem teszem meg.

- Lehet, hogy a többieket át tudja verni, de én tudom az igazat - közlöm halkan, de erélyesen.

Christina nem válaszol, csak kétségbeesetten pillantgat hol a nyakát fogó karomra, hol az arcomra. Én állom a pillantását, és még mindig a dühtől izzó szemeimmel méregetem. Pár perc eltelik, mire fojtott hang hagyja el a torkát.ű

- Azt állítod emlékszel az igazságra - kezdi. - Akkor azt is tudod, hogy a népemért tettem azt, amit.

- Ha nem tűnt volna fel, én is ezért jöttem ide! - kiáltom hisztérikusan. - Azért, hogy megmentsem a népedet, és felkészítselek titeket a rátok váró pokolra. Mert az lesz, ha mi vesztünk, márpedig mi vesztésre állunk!

Ahogy ezt kimondom, újra tudatosul bennem az ok, amiért itt vagyunk. Ideküldtek minket, hogy fejezzünk be egy háborút, és készítsük fel őket arra, hogy a mi ellenségeink az övéik lesznek. Nekünk pedig sietnünk kell, mert a népünk már nem sokáig bírja, viszont egész addig nem megy el, míg a földiek nincsenek felkészülve.

Ebben a pillanatban elengedem Pierce-t.- Derítse ki mi történt, amíg én összeszedem a csapatomat! - utasítom, mire Christina bólint, és elviharzik a vastag, fémajtó irányába.

Én Elliott-ték keresésére indulok. Furcsa, mert ha eszembe jutnak ezek az arcok, annak ellenére, hogy már emlékszem a valódi énükre, mégsem tudom őket az igazi nevükön szólítani. Nekem ez a öt ember azt hiszem ezentúl végleg Elliott, Kara, Damian, Nicole és Eric marad.

Nem olyan nagy a tömeg, elvégre a központban amúgy is csak körülbelül ötvenen lehettünk. Furcsa belegondolni, hogy ebből az ötven emberből, csak hatan voltunk igazi személyiségek. A többiek csak jól szereplő színészek.

Gondolhattam volna, hogy Elliott a kis csapatunk közepén fog állni, és magára veszi majd a vezető szerepet. Ebben hasonlít régi önmagára, arra akit még olyan régen, Sonja-ként szerettem. Elhessegetem a felrémlő gondolatokat, és odarohanok a csapathoz.

- Srácok, bele fog telni egy kis időbe, mire megértitek mi folyik itt, viszont addig bíznotok kell bennem - próbálom túlkiabálni a zajt.

Mindenki rám néz, és abban a pillanatban, amikor ténylegesen rájuk nézek eszembe jut a velük közös múltam. Ekkor azt is megértem, miért érzetem Caitlinként is olyan furcsa, bizalmas kötődést Damian - vagyis Ian - iránt. Itt nem csak egyszerű baráti kapcsolat van, hanem a vér köt össze minket. Emlékszem, hogy mielőtt kitörölték - vagyis inkább elrejtették - az emlékeimet, azt mondták nekem, hogy a csapatom többi tagja halott, köztük az öcsém is. Ennek a tudata az utolsó emlék Sonja Loud régi életében.

Furcsa, mert azóta Caitlinként megtudtam, hogy él és virul, de mintha mégsem tudnám igazán. Ez az egész olyan lehetetlen érzés, mert két ember emlékei élnek bennem. Emlékszem Caitlin gyermekkorára, de az igazi énemére, Sonja-éra is. Mintha mindkettőt megéltem volna.

- Te tudod mi folyik itt?- kiált rám Kara idegesen.

- Nagyjából - felelem.

- És esetleg nem gondolod, hogy meg kéne ezt osztanod velünk? - kérdezi Eric, a szőke herceg.

Kara - valódi nevén Cierra - mindig így hívta, amit Eric utált, de mégis hihetetlenül aranyosnak talált. Eric, igazából csak a nevében különbözik a régi énjétől. Már akkor, mikor én csak Aaron-ként ismertem, hihetetlenül intelligens és kivételes logikával rendelkező katona volt. Utóbbiban sem volt utolsó, ugyanis az állóképessége is rendben volt, és logikájának köszönhetően remekül teljesítette az akadályokat, mint mindenki a csapatban.

Mi amolyan rendkívüli osztag vagyunk. Én és a többiek is egyfajta szuperkatonák vagyunk. Legalábbis O'Neill tábornok mindig is ennek nevezett minket.

- Felesleges magyarázkodnom, rövid időn belül ti is megértitek - felelem közömbösen, miközben megrántom a vállam. Ez olyan tipikus Sonja mozdulat. Régen is mindig ezt csináltam, ha valakinél jobban tudtam valamit. Természetesen ezt senki sem díjazta, viszont én különösen élveztem.

- Cat, nem tudom, hogy észrevetted-e, de ez nem tűnik valami kis badarságnak - mered rám cinikusan Elliott.

- Hidd el, hogy tudom. Ezerszer nagyobb dolog forog kockán, mint amit ti most el tudtok képzelni! - kiáltok.

Erre mindenki összerezzen egy picit. Én magam nagyot sóhajtok, és lehajtom a fejem. Valóban túlzásba estem. Azonban nem tudok sokáig a bűnbánatban sütkérezni, mert Christina Pierce feltűnik az ajtóból, és egyenesen hozzánk rohan. A többiekről tudomást sem véve fúrja tekintetét az enyémbe. Ekkor már le tudom olvasni róla, hogy baj van. Nagyon nagy baj.