E V O L U T I O N - A leszármazottak

Kilencedik fejezet

Hirtelen ébredek fel az álmomból. Körülnézek a szobámban, ahol sötétség uralkodik. Ennek megszüntetése érdekében az éjjeliszekrényemen lévő lámpa kapcsolójához nyúlok és fényt eresztek a helyiségbe. A rám törő éhségtől megkordul a gyomrom, amiről eszembe jut, hogy kihagytam a vacsorát. Körbefordulok a szobámban, remélve, hogy valahol megpillantok némi élelmet, de hamar rá kell jönnöm, hogy itt nincs semmi ehető. Lelombozódva bújok bele a papucsomba és a telefonomat a kezembe véve botorkálok az ajtó felé, miközben a kijelzőre pillantok, ami azt jelzi, hogy már éjfél is elmúlt. Sóhajtok egyet, ami megtöri a helyiség csendjét. Halkan behúzom magam mögött az ajtót és telefonommal világítva próbálok a lifthez jutni. Teljes sötétség vesz körül, leszámítva a mobilom által kibocsátott gyér fényt. Nagyon nyomasztó.

Pár perc bolyongás után végre elérem a liftet, ami meglepetésemre használatban van. Gyorsan kinyomom a telefonom és a lift bejárata mellett elhelyezkedő oszlop takarásába állok, nem mintha bárki észrevehetne ebben a korom sötétben, de jobb az óvatosság. A lift kijelzője szerint az illető lefelé utazik. Nem sok idő telik el, míg a felvonó megáll a tizenötödiken. A rám törő izgalomtól, jobb ötlet híján mélyeket lélegzem, így próbálok megnyugodni.

Megfordul a fejemben, hogy talán jobb lenne visszamenni a szobámba és megpróbálni aludni reggelig, de a kíváncsiságom legyőzi a józan eszemet. Úgy döntök, hogy a titokzatos ólálkodó után eredek. Még mielőtt egy gomb lenyomásával felhívnám a liftet várok tíz percet, hogy a kóválygó nyugodtan elhagyhassa a személyfelvonó környékét, és így én nyugodtan tudjam követni. Mikor már így látatlanban tisztának ítélem a terepet átlépem a lift küszöbét és izgatottan nyomom be a megfelelő gombot. A kis helyiségben automatikusan felkapcsolódik a világítás, a felvonót pedig elönti egy erős fényár. Azonnal becsukom a szemem, megvédve ezzel a retinámat egy esetleges maradandó károsodástól.

Már nagyjából hozzászokott a szemem a fényhez, így viszonylag jól látok. Bámulom a kijelzőt, várom, hogy végre tizenötöt jelezzen. Mikor ez megtörténik, az adrenalintól fűtve vágtatok át a küszöbön a sötét helyiségbe. Elég hűvös a levegő, már majdhogynem fázom. Sajnos magam körül csak nagy sötétséget látok, mert szemeimnek ismét hozzá kell szoknia a fényviszonyok drasztikus változásához. Ettől függetlenül boldogan konstatálom, hogy egy lélek sincs itt rajtam kívül, tehát az első akadályt sikeresen vettem. A liftajtó lassan csukódik be mögöttem, én pedig körbefuttatom tekintetem a szobán. Körülbelül nappali méretű lehet. Tőlem jobbra egy kanapé halvány vonalait látom kirajzolódni, szemben vele egy asztal áll. Ezzel szemben egy ajtó alól némi fényt látok kiszűrődni. Nincs teljesen becsukva, így óvatosnak kell lennem, minél kevesebb zajt kell csapnom és még véletlenül sem szabad árnyékot vetnem.

A papucsomat lekapom a lábamról és a kezembe fogom. Mezítláb futok át a szemben lévő falhoz, amihez érkezéskor hozzásimulok. A falhoz tapadva csusszanok egyre közelebb az nyílás felé, egészen az ajtókeretig. A normál adrenalinszint kétszeresével állok a falhoz préselődve és hallgatom a bent tartózkodót, aki nyilvánvalóan telefonál. Még annyira sem merek megmozdulni, hogy egy pillanatra benézzek és megtudjam ki az. Erre azonban nincs szükség, ugyanis felismerem a hangot. Ez Christina Pierce.

- Az állapota egyre gyorsabb ütemben halad előre. Az érzelmekkel kapcsolatos feltételezéseink helytállóak voltak. Itt az idő elkezdenünk a második fázist. Ezúttal mélyebb érzelmeket kell felszínre hoznunk, mint például a mély szomorúság, a csalódás és a düh. - Hangja hivatalosan cseng, mintha csak jelentést tenne. Sőt, talán úgy is van, de mégis kinek? Az egész olyan furcsán cseng, semmi értelme nincs. Miért akarná bárki, hogy az említett személy szomorú és csalódott legyen? Nem értek semmit. Halkan veszek egy mély lélegzetet, fogaimat összeszorítom és lazán oldalra fordítom a fejem. Egy centire vagyok az ajtónyílástól. A szívem egyre szaporábban ver, ahogy közelebb hajolok, s mikor már csak pár milliméter választ el a szabadon hagyott réstől, balra fordítom a fejem és belesek.