E V O L U T I O N - A leszármazottak

Huszonharmadik fejezet

Tejút Galaxis, Föld, 16:03

Caitlin/Sonja szemszög

Az őrök egy hosszú folyosón vezetnek végig az Egyesült Európa központjában. Eddig azt hittem, egy szinten állnak az Egyesült Nemzetekkel, és csak a technológiájuk alapja tér el, de most, hogy részletesebben belepillanthatok a gépeik működésébe, látom, hogy sokkal fejlettebbek. Bár elég gyerek cipőben járnak a plazmagépeik, legalábbis a miénkhez képest, jó úton haladnak. Felettébb különös, hogy ennyire eltér a fejlettségi szint.

Épületeik elrendezése különleges geometriai formákra épül. Ebben is hasonlítanak a Terrára. Ahogy idebent sétálok, a laxon-háború előtti bolygómon érzem magam. Legalábbis a szüleim annak idején, mikor még kicsiként megkérdeztem, milyen is volt a bolygónk békeidőben, ilyennek írták le. Mintha visszautaznék az időben a tapasztalatlan, naiv terránokhoz.

A szint, ahová most érünk le, szinte teljesen kihalt, kizárólag két katona őrködik mozdulatlanul egy ajtó előtt. Hirtelen hangos, keserves üvöltést hallok, amit azonnal felismerek. Aaron.

Hogyan is ne ismerném fel ezt a hangot? Már lassan két év eltelt, de én néha-néha még mindig álmodok azokról a napokról, amikor a laxonok fogságába estünk. A sötét, hangtalan termekben kizárólag egymás sikolyát hallottuk. Talán a másik kínzásának hangjai még szörnyűbbek voltak a sajátunknál, pedig az elviselhetetlen fájdalommal járt.

Ekkor a bal oldali ajtó kinyílik és egy talán eszméletlen, szőke hajú fiút vonszolnak ki a teremből. Képtelen vagyok nem rá nézni. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy ez nem Aaron. Mikor közelebb érnek, legbelül tudom, hogy márpedig ő az, de még mindig imádkozom az ellenkezőjéért, viszont mikor felemeli a fejét és tekintetünk találkozik egy pillanatra, már száz százalékig biztos vagyok abban, hogy Aaron Dimitry az ellenség fogságába esett. Arcát kék-zöld foltok és véraláfutások terítik be, de ő az. Megtorpanok és Kyle-ra nézek. Mikor Kyle és Aaron nem emlékeztek a valódi múltjukra, és csak Elliott és Eric voltak, már akkor is a legjobb barátoknak tartották egymást, viszont a valódi életükben ez a kapocs sokkalta erősebbnek bizonyult. Kyle arca megfeszül és tudom, nagy erőfeszítésbe kerül neki, hogy ne üsse le azonnal azokat az embereket.

A minket kísérő katonák biccentenek feléjük, majd egy terembe vezetnek minket. Bezárják mögöttünk az ajtót és felkapcsolják a gyér, kék fényeket. Felhúzott szemekkel figyelem a különös jelenetet. Kyle ekkor közel hajol hozzám. A mozdulat felszínre hozza a régi sérelmeket, így legszívesebben pofán vágnám, de uralkodok magamon.

- Valami nem oké - suttogja.

- Ez nekem is feltűnt, de ha esetleg nem vetted volna észre még mindig utállak, szóval, ha még egyszer megszólalsz, inkább lelövetem magam - motyogom úgy mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

- Sonja, ideje lenne bevallanod, hogy nem engem utálsz, hanem magadat, mégpedig azért, mert mindennél jobban próbálsz gyűlölni, mégis minden igyekezeted ellenére szeretsz engem - suttogja ismét, és szándékosan közel hajol hozzám, olyannyira, hogy az arcomon megérzem a leheletét. Belebizsergek a mozdulatba és ezt ő is érzi. Azt hiszi nyert, de valójában én nem csak akarom gyűlölni, hanem így is van. Minden egyes porcikámmal megvetem őt, de nyilván azért okoz ez fájdalmat, mert még mindig szeretem, csak a baj az, hogy a szeretet és a gyűlölet közötti határ csak egy hajszálnyi. Nagyot nyelek és rá sem nézek Even ezredesre. Ettől a pillanattól kezdve nem érdemli meg, hogy a keresztnevén szólítsam.

- Miért hoztak ide minket? - kérdezem, miközben kihúzom magam.

- Egy üzenetet kell átadnunk maguknak, Christina Pierce-től - lép elő az egyik katona. A szemöldököm felszalad.