E V O L U T I O N - A leszármazottak

Huszonkettedik fejezet

Eric/Aaron szemszög

Kipattannak a szemeim, és miközben belebámulok a sötétségbe, egyszerűen csak megfogalmazódik bennem egy komplett terv, rájövök, hogyan fogunk kijutni innen.

Halkan megszólítom Cierrát, akinek feje a vállamon pihen. Miután nem érkezik válasz, kezemmel végigsimítok a lány selymes, vörösesbarna haján, majd az arcán és újra megszólítom. Ébredezni kezd, és mikor magához tér, egyből felemeli a fejét. A szokásához híven kerüli az emberi kapcsolatokat, amiért nem hibáztatom, sőt teljes mértékben megértem, mert hajdanán én is így tettem, még azelőtt, hogy Eric lettem volna.

Ezt tanították, erre neveltek minket, így ez vált természetessé. Harcosoknak születtünk, és a jó katona attól lesz jó, hogy nincs mit veszítenie és mások sem törnek össze a halálakor. Bár nem volt tilos a katonáknak a házasság és a gyerekvállalás, a legtöbben, főként a magas rangú tisztek teljesen elzárkóztak ettől, mert erre egy gyengepontként tekintettek. Egy olyan, akinek családja van, sebezhető és irányítható. Ennek ellenére, elvétve ugyan, de akadtak olyanok, akik mégis vállalták ezt, de ők sem szültek egynél több gyereket. Azt is katonának nevelték, felkészítették őket a háborúra. A csapatunkban kizárólag olyanok vannak, akiknek a szülei szintén katonák. Sőt Sonja és Damian vagyis igazi nevén Ian apja a dandártábornagy, aki a teljes katonaság irányításáért felelős. Ha ő megengedte magának ezt a fajta "gyengeséget" a többieket mi tartja vissza? A háború, a bizonytalanság. A Terra haldoklik, és ezt mindenki tudja. Hiába próbáljuk szépíteni, a háború felemésztette a népünket. Ezért is küldtek ide minket. Biztosítanunk kell, hogyha ugyan mi nem is, de a tudásunk és tapasztalataink nem vesznek el a semmiben és ki más lenne erre alkalmasabb, mint a saját népünk? Innentől megszűnik a különbség terrán és ember között. Az olykor külön vált nép most újra egyesül.
Ezt már régen meg kellett volna tennünk, de erre csak pusztulásunk előestéjén gondoltunk. Viszont még nincs késő. A hagyatékunk fennmarad és az emberek talán nem lesznek olyan naivak, mint mi. Talán nekik több szerencséjük lesz.

- Mégis minek keltettél fel? Amint látom, még nincs reggel - morogja Cierra.

- Azt hiszem, kitaláltam, hogyan jutunk ki innen - suttogom, ügyelve arra, hogy még ne ébresszem fel Myrát.

Bár nem látom, lelki szemeim előtt megelevenedik a lány elkerekedett tekintete, majd elismerő pillantása.

- Hallgatlak, kismadár - arcára biztosan elégedett mosoly húzódik.

-Őt is be kell vonnunk - bökök a cellatársunk felé, bár a sötétben Cierra úgysem látja a mozdulatot. Válasz nélkül is tudom, hogy nem bánja, elvégre ő maga is megmondta, hogy Myra Tailon talán még a segítségünkre lehet, ehhez a tervhez pedig egyszerűen elengedhetetlen.

***

- Megengeded, hogy péppé verjen? - kiállt fel Myra, miután Cierra beleegyezik abba, hogy párszor megüssem.

- Ha ez kell ahhoz, hogy kijussunk, akkor természetesen - feleli meglepetten Myra felháborodását látva - és különben sem fáj - rántja meg a vállát. Azonnal felé kapom a fejem. Ezt nem kellett volna kimondania, de még mennyire, hogy nem, de már késő. Megtette, Myra Tailon figyelmét pedig nem kerülte el, erről tanúskodik értetlen arckifejezése. Tekintetem Cierráéra emelem, aki ugyan így tesz.

- Mondjuk el neki - javaslom,mire a lány bólint - Bíznod kell bennünk - fordulok Myra felé.

- Nélkületek kivégeznek, mert áruló vagyok - szögezi le. - Van más választásom?

- Tehát... - kezdené Cierra, azonban átveszem tőle a szót. Őt ismerve egyszerre zúdítaná szerencsétlen lány nyakába az összes információt, aminek következtében Myra sikítva rohanna inkább az ellenség karjaiba.

- A laxonok, akiktől a fejlettebb - szándékosan nem a fejlett szót használom, mert az enyhe túlzás lenne, tekintve, hogy ha a birtokában lennéka a saját fegyvereinknek, ezt az egész kócerált eltüntethetném velük kábé két perc alatt - technológiát kaptátok, nem az egyetlen idegenek a bolygótokon. - Szándékosan szünetet hagyok a mesélés közben, hogy legyen ideje megemészteni az információt. - Mi egy Terra nevű bolygóról jöttünk. A terránok és a laxonok körülbelül fél évszázada háborúban állnak. El akarnak pusztítani minket, mert szükségük van a bolygónk igen ritka ásványkincseire. Ugyan ezért akarják a Földet is - mondom, különösen nyomatékosítva az utolsó két szót, mindezt suttogva.

- Azt mondod, ugyanolyan idegenek vagytok, mint a laxonok, de mégis ugyanúgy néztek ki, mint mi - állapítja meg.

- Tudod, egykor a terránok és az emberek egy fajt alkottak - magyarázom - azonban nagyjából az Egyesült Európa mostani technikai fejlettségi szintjén az emberiség két részre szakadt. A technikusok a gépek függőivé váltak, míg a vadak ezt teljes egészében elutasították. Hogy elkerüljék a közelgő konfliktust, a mechanikusok fejlett technológiájuk segítségével elhagyták a bolygót, és új otthont lerestek maguknak, amire az Androméda galaxisban leltek rá. A bolygót Terrának keresztelték, mely az akkor használt nyelven, a latinban Földet jelent. Így lettek ők a terránok. Végül a földiek nem kerülhették el a végzetüket, a generációk cserélődésével a fejlődés ismét megindult és most itt vagyunk - fejezem be a népem körében terjedő történetet. Egy ideig csend telepszik a sötétségre, ám egyszercsak Myra megtöri azt.

- Ugyan azok vagytok, akik mi, csak a történelmünk szereplői eltérnek. Mi egymással háborúztunk, ti pedig a laxonokkal - magyarázza - ez a megoldás! Haza kell jönnötök, hogy egyesítsétek a népet - lelkesedik.

- Nem tudunk - feleli tompa hangon Cierra - ha lehetne, már megtettük volna. Vesztésre állunk és nem vezethetjük ide a laxonokat.

- Ők már itt vannak és tudnak rólunk. Nem harcolhattatok rosszul, mert ha olyan fényesen állnának, akkor fegyverekkel és flottával jöttek volna, nem mézesmázoskodnának. Gyengék és ezért van szükségük ránk. Ha összefogunk, a ti technikátokkal és a mi harcmodorunkkal kisöpörjük őket - suttogja lelkesen.

- És még azt mondtad, a földiek intellektuálisan fejletlenebbek, mint mi - boxol a vállamba Cierra - Kislány, te egy zseni vagy - mondja lelkesen.

- Huszonnégy éves vagyok. Az már nem kicsi - feleli, valószíűleg a szemét forgatva.

- Én pedig harmincegy, szóval hagyjuk a témát - rántja meg a vállát a társam.

- A laxonok kommunikációs berendezés is hoztak magukkal? - teszem fel a legfonotsabb kérdést. Az egésznek csak akkor van értelme, ha a válasz igen lesz.

- A huszonnegyedik szinten van egy berendezés, ami valószínűleg erre a célre készült - töpreng a fekete hajú lány.

- Remek. Akkor vágjunk bele - adja ki a parancsot Cierra.

***

- Tudom mit tettél, te mocskos áruló - kiáltom torkom szakadtából, majd lekeverek egy hatalmas pofont Cierrának. Myra eközben a fogda jobb széléhez húzódik, közel az erőtérhez, és összekuporodik a padlón. A társam kicsi rájátszással felordít, a kezem pedig ismét csattan.

- Te megőrűltél - kiáltja a lány, miközbrn a sötétben előrelép, és megajándékoz egy balegyenessel. Azért ennyire nem kéne komolyan vennie, mert nem mindenki tudja kikapcsolni a fájdalmát, akárcsak ő.

Még egy darabig így ütlegeljük egymást, Myra pedig néha ok nélkül felsikít, mikor hirtelen kigyúlnak a fények. A szemimnek beletelik egy-két másodpercbe, míg megszokják a fényt, de mikor ez megtörténik meglátom magam előtt Cierra kék-zöld foltokkal teli arcát. Meggyőző, de nagyon is.

Ekkor két őr rohan be fegyverrel a kezében. Az egyik az erőtér irányító paneljéhez megy, és kikapcsolja a plazmamezőt, majd mindketten belépnek. Én eközben Cierrával folyamatos harcban állok, természetesen uralva minden ütésemet, és mikor már a katonák elég közel állnak ahhoz, hogy lefogjanak, mindketten egy erősen hátracsapott könyök segítségével leterítjük őket.

Vetkőzni kezdek, és Cierrát is erre utasítom. Myra a panel mellől eközben értetlenül vizsgál minket. Nem törődve ezzel, ruhát cserélünk az őrökkel, majd felkapjuk a fegyverüket. Elhagyjuk a fogdát, és felhúzzuk az erőteret. Myra elénk áll, mi pedig készenlétbe helyezzük a fegyverünket. Tökéletes álca. Azzal lekapcsoljuk a fényeket, majd kilépünk a teremből.