E V O L U T I O N - A leszármazottak

Hatodik fejezet

Irodalom óra. Az óra amin megismerhetjük a múltban élő emberek által alkotott regényeket, verseket. Továbbá az a tantárgy, ami kis híján a halálomat okozza. Feladat: Elemezd William Shakespeare, Rómeó és Júlia című művét! Elemzés. Az irodalom általam legjobban utált része.

Segítségkérőn pillantok körbe, hátha valaki tud segíteni nekem. Meglátom Elliottot, aki a szék háttámlájának dőlve játszik a tollával. Ő már kész van. Észrevéve engem érdeklődve néz rám. Ajkaimmal megformázom a „nem értem" mondatot, mire bólint, és a tollát alig észrevehetően lepöcköli a padról, ami pontosan mellettem ér földet. A tanár úr - akinek még nem jegyeztem meg a nevét - Elliott felé fordítja a fejét, mire ő megrántja a vállát.

- Szedd össze! - utasítja, majd visszamered az asztalon lévő papírhalmazba. Elliott készül felállni, de ekkor leesik mit kéne tennem. Gyorsan felpattanok, felkapom a tollat a földről, és a fiú padjához sétálok.

- Köszönöm - mosolyog, közben kacsint egyet. Én is ugyanígy teszek. Egyik kezemmel lesimítom a padról a füzetet, majd félbe hajtom és bal kezemben magam mellett tartva visszasietek a helyemre, és körmölni kezdek. Kara és Damian is engem mustrálnak, ami nagyon zavarba ejt. Megrázom a fejem, és folytatom az írást. Elliott borzasztóan csúnyán ír - nem mintha az én írásom annyira gyönyörű lenne - de azért Elliottét elolvasni is alig lehet. Az enyém legalább olvasható. Írás közben átfogalmazok néhány mondatot, hogy mégse ugyan olyan legyen, és egy-két általam kitalált mondatot is beillesztek - ami valószínűleg nagy hülyeség - a másolás vádjának elkerülése végett. Újra átolvasom a leírt szöveget. és ekkor pattan fel a tanár úr az asztaláról.

- Lejárt az idő, Miss Valerie, kérem szedje össze a füzeteket - Nicole felpattan, és körbejár a termen. Elliotthoz érve lepillant a padra, és elmosolyodik. A fiú flegmán megrántja a vállát, mire Nicole továbbmegy. Én közben egymásra teszem a saját, és Elliott füzetét is, és amikor hozzám ér, a kezébe nyomom. A szőkeség feltartja egyik hüvelyk ujját, ezzel gratulálva nekünk. Bólintok, Nicole pedig leteszi a tanári asztalra a füzeteinket.

Kicsöngetés után a tanár úr elhagyja a termet, a diákok pedig pakolásba fognak.

- Szép kis mutatvány volt Elliottal - fordítja felém arcát Kara, miközben beletesz egy könyvet a táskájába.

- Köszi - reagálok röviden fel sem nézve a táskám tartalmából. Előveszem a francia könyveimet. Az asztalomon észreveszek egy tollpihét. Kicsi és fehér színű. Nézem egy darabig, próbálok koncentrálni, de nem megy. Nem tudom mekkora, nem látom közelről. Annyit tudok róla, mint bárki más. Nem többet. Nem vagyok ura a képességemnek, és ez feldühít. Dühösen rácsapok az asztalra, amire mindenki felém fordul.

- Bocsánat.

- Hé, Cat, jössz? - hallom meg Nicole hangját.

- Most nem - a lány kérdőn húzza fel szemöldökét, én pedig magyarázatba fogok - Ööö... beszélnem kell a matektanárral. - Elliott még egy kis ideig fürkész a tekintetével, mintha tudná, hogy csak kifogás. Állom a pillantását, próbálok természetesen viselkedni, mint aki nem tudja miről van szó, és azt hiszem sikerül is. Elfordul, és a zseni csapat kíséretében elhagyja a termet.

- Örülnöd kéne, hogy elfogadtak, és nem hülye kifogásokkal lerázni őket - jegyzi meg Damian, miközben a földre dobja táskáját. Nem tudok válaszolni. Valójában még magam sem tudom megfogalmazni, hogy mi az igazi oka a tettemnek. Egyszerűen csak a tömeg. Nem szoktam hozzá, hogy ennyien legyenek körülöttem, hogy ennyien figyeljenek rám. Persze, jó meg minden, de akkor is. Nem tudok csak úgy fejest ugrani ebbe a „hirtelen van egy csomó barátom" helyzetbe.