E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizenkilencedik fejezet

 Ahogy kimondja azt a bizonyos három szót, bennem újra összetörik valami. Valójában minden egyes pillanatban, mikor ránézek, de most még a szokásosnál is jobban fáj. Nem számít, hogy már a helikopterből való kiszállás óta tudom, hogy emlékeznek, így is sokkhatásként ér a tudat, hogy már nincs érvényben a tiszta lap, és nekem újra szembesülnöm kell a múltammal.

- De szuper - mosolyodom el cinikusan - Képzeld, én is tudom, ott voltam! - trillázom fennhangon.

- Figyelj, Sonja! - megfogja a vállam és maga felé fordít - Én nem tudom, hogy tehettem azt, amit és bár emlékszem, én már más ember vagyok, ahogy te is - kezdi el nyugodt, megbánástól csöpögő hangon, én pedig ettől csak egyre dühösebb leszek. Lesöpröm a kezét a vállamról, és dacosan izzó szemeimmel meredek rá. Ha a tekintettel ölni lehetne, az enyém biztosan halálos lenne. - A fenébe is, bárcsak ne emlékeznénk! - dobbant dühösen.

- Ez az egész vicces, nem? - nevettem el magam kínomban. - Eddig elítélted azokat az embereket, akik inkább elfelejtik azt, hogy kik is ők, minthogy megbirkózzanak a problémáikkal, most pedig te is erre vágysz. Csak tudod a helyzet az, hogy az élet nem így működik. Magas rangot akartál? Vállald a következményeit! - kiáltom, a dühtől vérben vöröslő arccal.

A többiek döbbenten bámulnak ránk, amit nem is csodálok, elvégre sosem mondtuk el nekik a szakításunk okát, csak annyit tudtak, hogy mélységesen megvetem Kyle Event. De valójában, az utálatom ellenére még mindig legszívesebben elolvadnék a tekintetétől, és ezért gyűlölöm magamat.

Képtelen vagyok felfogni, hogyan szerethetek egy ilyen szemétládát, aki ezt tette velem, de mégis így van, bármennyire is küzdök ellene, akárhogy próbálom elfojtani az érzést, képtelen vagyok szabadulni tőle. A puha, világosbarna haja, amibe nem olyan régen még beletúrtam, és a lebilincselő, mélykék szeme rabul ejtett, és egy olyan kalitkába zárt, melyből nincs kiút, mert a kulcs, ami a lakatot nyitná, elveszett a mindenségben.

Miközben gondolataimba meredve bambulok, szigorúan ügyelve arra, hogy egyetlen egy pillantásra se méltassam, kinyílik az ajtó, én pedig azonnal kihúzom magam, és átváltok diplomata üzemmódba. Az érzelmi hullámvasúton tett látogatásom közepette teljesen elfelejtettem, hogy miért is vagyunk itt valójában.

A többiek is a bejárat felé kapják a fejüket, ahol Lyla Erstwood áll a maga fehér kosztümében, mely kiemeli vörös haját, és egy a negyvenes éveiben járó, már lassacskán őszülő férfi, öltönyben és nyakkendőben. Azonnal megállapítom, hogy ő a kormányzó. A tekintete és a kiállása tipikusan a vezetőkre jellemző módon tekintélyt parancsoló, ugyanakkor mégis barátságos, akárcsak az apámé, aki szintén egy vezető, a dandártábornagy, ami a mi legmagasabb rangunk. Egyszerre csak egy ember birtokolja, és ezt a tisztséget viselő személy irányítja az egész hadsereget.

- Üdvözlöm Önöket! Adame Philipson vagyok, az Egyesült Nemzetek kormányzója. Elnézést kérek a bánásmód miatt, de háborús időkben nem szokásunk udvariaskodni - kezdi. - Kérem, válasszanak ki maguk közül két embert, akikkel megvitatjuk jelenlétük okát. - Hangja ellentmondást nem tűrő, azonban mégsem ellenséges.

A többiek rám néznek, jelezve, hogy nekem kéne mennem. Ez viszonylag egyértelmű, elvégre én vagyok a parancsnokuk, és a legmagasabb rangú személy a csapatból. A kérdés már csak az, hogy ki legyen a második. Olyannak kéne jönnie, aki szintén remek diplomáciai érzékkel rendelkezik, azonban ez a személy nem más, mint Kyle. Tedd félre a személyes érzelmeidet - utasítom magam. - Nem hagyhatod, hogy befolyásoljanak- ismételgetem magamnak apám szavait.

- Kyle - szólítom meg a ranglétrán egyel alattam álló fiút, majd az ajtó felé biccentek. - Ha bárki bármit kérdez, ne válaszoljatok! - fordulok a többiek felé. Mindannyian bólintanak, én pedig a magas fiúval az oldalamon az ajtó felé indulok.