E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizennegyedik fejezet

 Mintegy villámcsapásként tudatosul bennem az igazság. Egyetlen másodperc alatt válik világossá, hogy ez az egész meg volt rendezve. Valamiért kellek Pierre-nek és a kormánynak, ám nem hagyhatom, hogy csak úgy irányítsanak.

- Apu, kérlek vigyél vissza a központba! - szólalok meg hirtelen.

Mindketten felém fordítják a fejüket, és értetlen arckifejezéssel ajándékoznak meg. Természetesen megértem miért csodálkoznak, azonban minél hamarabb el kell tűnnöm a színről. Most komolyan meg akarok szökni a kormány elöl? Azt hiszem megőrültem.

- Rendben, kicsim, még beszélek pár szót anyukáddal, és indulhatunk - böki ki végül apu.

Annak jeléül, hogy megértettem, bólintok, és már el is hagyom a szobát. Az ajtón kívül nekitámaszkodom a falnak, és előhalászom a telefonomat a melegítő felsőm zsebéből. Belépek a névjegyzékbe, majd miután megtalálom a keresett személyt, elindítom a hívást.

- A fenébe, Caitlin, azt hittem már tényleg valami komoly baj van! - hallom meg Elliott szemrehányó, ám némileg aggódó hangját.

- Figyelj, végig igazunk volt. Christina hazudott nekem, és anyám balesete előre meg volt rendezve... - kezdeném, azonban Elliott félbeszakít.

- A mije?

- Tök mindegy, már jól van - rendezem le gyorsan. - Nincs sok időm, szóval kérlek tegyél meg nekem valamit! - hadarom.

- Mi történt, Cat? - Hangja némileg mérgesen cseng. Tipikus zseni dolog, hogyha valamit nem mondok el neki, akkor kicsit pipa lesz rám. Most azonban érzem a hangjában rejtőző aggodalmat.

- Nézd, most nincs időm elmondani. Húsz perc múlva érek vissza a központba, tegyél meg nekem egy szívességet, addigra menj fel a szobámba, és a legfontosabb cuccokat pakold össze, mert miután visszaérek, lelépek! Ne szólj senkinek, világos?

Ekkor kinyílik az ajtó, én pedig meg sem várva Elliott válaszát, kinyomom a hívást, és a mobilomat a zsebembe rejtem. Arcomra pedig bájos mosolyt varázsolok. Miközben a kijárat felé sétálunk, azt ecsetelem, hogy miért is szeretnék ennyire visszamenni a központba. Elmesélem, hogy a hihetetlenül nehéz fizika teszt miatt kell sietnem, de ez a történet nem áll meg a lábán. Apu egyszerűen nem akarja elhinni, ezért tovább bonyolítom a sztorit azzal, hogy sajnos a tanulótársam csak ma ér rá, így kilyukadunk ott, hogy biztosan fiú van a dologban.

Lehajtott fejjel, és összehúzott szemekkel ádázul bólogatni kezdek, mint egy bűnbánó kiskutya. Apu diadalittasan elmosolyodik, és közli, hogy nyugodtan elmondhatom az ilyesmit, nem fogja puskával üldözni a srácot. Mosolyogva, jó kislány módjára bólintok, és biztosítom róla, hogy ez eszembe sem jutott.

Ekkor tudatosul bennem, hogy talán most beszélek vele utoljára, és akkor is hazudok neki. Anyutól pedig el sem köszöntem. Hirtelen egy szívbemarkoló érzés tör rám. Bűntudat.

Amint lefékez a központ előtti parkolóban, kiszállunk. Arcomat megcsapja a hideg szellő, amitől libabőrös leszek. Apu az ajtóig kísér, ahol egy szoros ölelés után elbúcsúzom, talán örökre. Igazából fogalmam sincs, hova megyek, miután eltűnök innen, de ettől függetlenül, muszáj. Ha nem lesz jobb ötletem, majd behúzódom egy kapualjba. Akárhogy is legyen, nem hagyhatom, hogy a családomnak baja essen miattam.

Miután kocsijával elhajt, bemegyek az épületbe, és egyenesen a lifthez sietek. Gyorsan benyomom a gombot, és miközben várom, hogy felérjek a huszadik emeletre, próbálok egy tervet kieszelni, arra, hogyan is legyen tovább.

A felvonó megáll, ajtaja pedig lassan kinyílik. Az így keletkező résen megpillantom Elliottot, Nicole-t, Ericet, Damiant és Kara-t, akik érkezésemre egyből felém fordítják gondterhelt és aggódó arcukat.