E V O L U T I O N - A leszármazottak

Huszadik fejezet

 Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek mi történik. A másik népcsoport behatolt az épületbe. Automatikusan Kyle-ra pillantok, aki szintén engem néz, parancsra várva. A probléma csak az, hogy én sem tudom, hogy mit tegyünk. Egy idegen, teljes mértékben ismeretlen helyen vagyunk, ahol még az esetleges menekülő utakat sem ismerjük és nincs nálunk fegyver sem. Erstwood ekkor a falhoz megy, és miután a kormányzó megnyom egy gombot az asztal alján, egy tároló rekesz nyílik ki a masszív, fémből készült térelválasztón. Lyla ebből két böhöm nagy fegyvert vesz ki és az egyiket Adame kormányzónak adja, majd ezt követően felénk nyújt két kisebb pisztolyt.

- Ne kelljen megbánnom - mondja nyomatékosan. Bólintok, miközben elveszem a fegyvert.

Erstwood és Philipson az ajtó két oldalára állnak, egészen hozzásimulnak a falhoz. Én és Kyle leguggolunk és a stukkereket az egyetlen bejárat felé emeljük, várva az emberek utasításait. A pulzusom és az adrenalin szintem az egekben van, így a normálisnál jóval gyorsabban veszem a levegőt, mint ahogy mindenki más is. Eszembe jut a csapatom többi tagja, akik a teremben maradtak a tárgyalás idejére. Elkapták őket, ez biztos. Kintről lövéseket hallok, és ekkor mély rémületet érzek, azonban nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam.

- A folyosó végén van egy menekülő út. Menjenek oda és jussanak ki innen élve! - kiáltja Adame kormányzó. A riasztó vinnyogása mellett alig hallom meg a hangját. - Mi feltartóztatjuk őket.

Hirtelen döntök, ugyanis nincs idő gondolkodni. A kintről hallatszó lármából ítélve, az ellenség egyre közeledik, és csak pár percünk lehet addig, amíg ideérnek.

- Nem! - tiltakozom. - Maguk mennek, és mi fedezzük önöket! - adom ki az utasítást. - Kormányzó, ön mondta, hogy nem lenne képes dűlőre jutni, és tárgyalni a másik vezetővel. Nekünk talán menni fog, de ehhez szükség van magára is.

- Hagyjuk, hogy elfogjanak minket? - hallom meg Kyle kiáltását magam mellől.

- Nem ismerjük a terepet, így is, úgy is elkapnának. Az én tervem szerint viszont legalább a kormányzó megmenekül - ismertetem.

- Nem tudja mire vállalkozik - néz mélyen a szemembe Erstwood.

- Bízzanak bennünk! - kérem őket.

- Sok sikert - bólintanak a földiek. Én is biccentek, és fegyvert cserélek Erstwooddal.

Amennyire tudok, a falhoz nyomódom, és magam elé teszem a puskát, majd lövő pozíciót veszek fel. A léptek zaja egyre közelebbről jön.

- Három... kettő... egy... most! - üvöltöm torkom szakadtából, miközben kinyitom az ajtót, és az előttük álló ellenséges katonákra lövök.

Kyle kilép az ajtón és tüzelni kezd. Mögé ugrok, és a hátamat az övének támasztva lövöm az ellenséget. Hirtelen mindketten előrevetődünk, hogy kitérjünk a felénk jövő plazmalövegek elöl. Ekkor Erstwood és Adame rohanni kezdenek, és lelőnek három katonát. Hátat fordítok és a falból leszakadt fémdarab mögé bújok. Kyle követ engem. Én felállok, és a pajzsunk felett tüzelek, míg az ezredes oldalt teszi ki a fegyverét és úgy lő.

Ismét leguggolok, hogy újratölthessek, és ezt kihasználva hátra nézek. Adame Philipson és Lyla Erstwood pedig ekkor fordulnak be a folyosón, ám mielőtt eltűnnének, még elkapom a nő tekintetét, amiben vegyesen van idegesség, és egyben hála is. Biccent egyet, majd követi a kormányzót.

Az utolsó tárat helyezem a fegyverbe, és ismét felemelkedem a lövéshez, ám ekkor mögöttünk megjelenik egy újabb csapat katona, így kénytelenek vagyunk feladni. Bekerítettek minket. A ránk szegezett puskák ellen nincs esélyünk, ezért meg kell adnunk magunkat. Magam elé teszem a fegyvert, kezeimet a tarkómon összekulcsolom, majd lassan felemelkedem és az ellenséges katonák elé rúgom a pisztolyt. Kyle-ra pillantok, és már épp utasítanám, hogy tegye ugyan ezt, de megelőz. Mikor felemelkedik rám néz, és biccent.

- Azonosítsák magukat! - utasít az egyik férfi. Ez egy egyszerű katona, aki menten lelő, ha úgy véli hazudok, így nem mondhatom el az igazságot. Fontos embernek kell hinniük, hogy beszélhessek a vezetőjükkel.

- Doktor Sonja Loude vagyok, ő pedig itt a kutatási asszisztensem, doktor Kyle Even - válaszolok, ügyelve arra, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, és a hazugság semmi jele ne látszódjon rajtam.

- Ehhez képest jól bánik a fegyverrel, doktornő. Talán túl jól is - néz rám gyanakodva.

- Háború van - rántom meg a vállam.

- Még hasznosak lehetnek - mondja már a társának - kísérjék a doktorokat az ugrókba, majd vigyék őket a központi fogdába kihallgatásra! - utasítja a tisztjeit.

- Igen is, parancsnok! - tiszteleg a katona.

Néhányan közelebb lépnek hozzánk, majd egy-egy tiszt megfogja a karunkat, és hátrafogja. Az engem fogó férfinak olyan erős a szorítása, hogy úgy érzem menten összeroppannak a kezemben lévő csontok. A kiképzésem alatt ugyan hozzászoktam a fájdalomhoz, azonban attól még ugyan úgy érzem.

A szívverésem kezd lecsillapodni, és lassacskán megnyugszik a testem. Egyenlőre biztonságban vagyunk, legalábbis addig biztosan, amíg a központi fogdához érünk.

A folyosókon haladva van időm összeszámolni, hogy hat katona kísér minket. Ketten, akik előttünk mennek, ketten akik közvetlenül mellettünk állnak, és szintén ketten vannak mögöttünk. Teljes mértékben bekerítenek minket, így ha akarnánk se lenne lehetőségünk a szökésre, hiába nem szorítják már a kezünket.

Miközben egyre több ideje megyünk már, könnyen levonom a következtetést, miszerint az Egyesült Európa - ahogy Adame kormányzó nevezte őket - csapatai teljes egészében elfoglalták az Egyesült Nemzetek központját. Csak azt nem tudom, hogy ha ezen a bolygón már minden egyesül, úgy mint az Egyesült Európa és az Egyesült Nemzetek, akkor miért nem egyesül az egész nép, mondjuk Egyesült Népekké vagy Egyesült Földdé vagy akármi más, egységes rendszerré, amilyen a mi közösségünk is. Nyilván többek között ennek is az eltérő történelem az oka. Vagy az is lehet, hogy nem találkoztak még más népekkel, és ezáltal egyénekben gondolkodnak a teljes faj helyett.

Gondolataimat az szakítja félbe, hogy elhagyjuk az elfoglalt épületet, és kilépünk a szabad levegőre. Az előttünk elterülő terepen halott katonák holttestei hevernek, és további foglyokat is katonák kísérnek. Nyilvánvalóan őket is ki akarják hallgatni, hátha ki tudnak belőlük szedni néhány fontos információt az ellenségükről.

Egy fehér-kék színben pompázó járműhöz kísérnek, melynek formája egy autóra emlékeztet és hasonló az általunk használt űrkompokhoz. Azok alapján, amit eddig láttam az Egyesült Európa fegyverzete igen hasonló a miénkhez, azonban nem fejlettebb az Egyesült Nemzetekénél. Valójában mindkettő népcsoport technológiájában vannak hasonlóságok a terránokéhoz, de az EE által használt berendezések jobban hasonlítanak a miénkre, ugyanis azok plazma-alapúak, azaz plazmavegyületeket használnak, míg az EN technikája inkább az elemekre épül. A két technológia ötvözéséből igen erős fegyverzet készülhetne.

A gondolatmenetemből a mögöttem álló katona laza lökése zökkent ki. A jármű hátulján kell beszállnunk. Az „ugró" belseje egy lezárt dobozra emlékeztet, mert nincsenek sem ablakok, sem berendezés. Kizárólag egyetlen pad, és a falra erősített biztonsági övek. A vezető tértől egy fal választ el minket. Helyet foglalunk, és bekötjük magunkat, majd mikor a katonák látják, hogy készen állunk a felszállásra, becsukják az ajtót, a járműben pedig kigyúlnak a kékes fények.

Az ugró lassacskán elemelkedik a földtől, majd a levegőbe érve az úti célja felé indul. A tekintetem Kyle-ra emelem, aki mereven bámulja a földet. Egy pillanat múlva én is inkább így teszek.

- Szerinted a többiek élnek? - kérdezem halkan, szinte már suttogva. Egy pillanatra a szembe néz, de aztán elkapja a fejét, és egy sóhaj keretében ismét a padlóra tapasztja a tekintetét. Ez mindent elárul.