E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizennyolcadik fejezet

 Kihasználom az alkalmat, és távolabb lépek Elliottól. A fiú rám néz, és már éppen mondana valamit, azonban én elfordulok, és Nicole hangjának irányába kocogok, kikerülve az előttem tornyosuló, hatalmas sziklákat. Ahogy futok, lépteim recsegő hangja töri meg a csendet. Miközben szaladok, hirtelen hangos zaj csapja meg a fülem. Egy helikopter hangja.

Ekkor mögöttünk valami nagy robaj keretében a földbe csapódik. Hátranézek, és mikor meglátom a fehér, piros csíkos robbanófejet, lebénít a félelem. Óráknak tűnik, mire végre meg tudom mozdítani a lábam, de valójában csak egy-két másodperc telik el. Az eddiginél is gyorsabban kezdek el futni, de közben hátrafordulok, és még egyszer rápillantok, így meglátom az időzítőt.

- Siess már! - kiáltok hátra, de ekkor már Elliott is fut.

Tíz másodperc, és a helikopter körülbelül tizenöt méterre van. Hihetetlen sebességgel visz előre a lábam, nem is gondolkozom, egyedül a cél lebeg a szemeim előtt. A többiek már a helikopteren vannak, ami felszálláshoz készül. Hirtelen arra eszmélek fel, hogy Elliott utolér és már egymás mellett futunk az életünkért. A jármű lassacskán a levegőbe emelkedik, és ha el akarjuk majd érni, ugranunk kell. A többiek kinyújtják a kezüket, és folyamatosan kiabálnak.

- Húzz már bele, a rohadt életbe! - hallom meg a nagy hangzavarban Kara erős hangját.

- Mindjárt itt vagytok, még egy kicsi! - kiáltja Nicole.

- Gyerünk már! - üvölti Damian.

Odaérünk a szakadék széléhez. Egész a peremig futok Elliott kezét fogva, és mielőtt megtennénk az utolsó lépést, amellyel a mélybe zuhannánk, teljes erőnkkel elrugaszkodunk.

A képletes súlytalanságban vetődve lepereg előttem az életem. Megint. Egyszer már átéltem hasonlót, mikor egy csapat Laxon elől menekültem. Felrobbantottuk az egyik legfontosabb bázisukat, azonban balul sült el, és nem pusztult el mindegyik Laxon katona, hála az áruló társaimnak, ráadásul észrevették a mentőhajót, így úgy tűnt, hogy nem jutok ki a planétáról élve.

Egy hegytetőn futottam végig a légkör nélküli bolygón, két percre elegendő levegővel, öt Laxon szuperkatonával a nyomomban. Hirtelen döntöttem. Egy erős jobbkanyar után levetettem magam a mélybe, és reméltem, hogy az alattam háborgó folyó elég mély ahhoz, hogy mikor belecsapódok ne érjem el a fenekét. Akkor is ugyanígy rugaszkodtam el, de ettől eltérően kizárólag az alattam lévő folyómedret bámultam. Most nem néztem le. Csak kinyújtottam a kezem, és a tekintetemet a helikopterben fekvő társaimon tartottam, és reméltem, hogy sikerül elkapniuk.

Már csak arra eszmélek fel, hogy Damian erősen szorítja a kezem, én pedig lefelé lógok a helikopterről. Óvatosan oldalra fordítom a fejem, és látom, hogy Elliott is él és virul. Találkozik a tekintetünk, és az egymásra vetett pillantásaink felérnek ezer szóval is. Megkönnyebbülés, félelem, izgalom és egyfajta melegség is árad a tekintetünkből.

Miután Damian behúz a repülő járműbe, leülök. Magamra húzom a felkínált takarót, és ismét a gondolataimba merülök. Ezúttal a társaim itt voltak mellettem, és elkaptak, úgy, hogy nem is emlékeztek arra, amiket együtt átéltünk. Viszont akkor, amikor azon az idegen bolygón leugrottam arról a szikláról, a saját társaim elől is menekültem. Elárultak engem, a népünket és mindent, amiben hittünk.

Bár reméltem, hogy túlélhetem azt az ugrást, tudtam, hogy ennek nagyon kicsi az esélye, és tulajdonképpen, mikor leléptem a peremről, azt hittem ez jelenti a véget, de miközben zuhantam, megjelent mellettem a szürke, szögletes űrkomp és egy kéz nyúlt ki értem, amit hálásan kaptam el, utána pedig ugyanúgy lebegtem a semmiben, mint pár perccel ezelőtt. Felkapaszkodtam az űrkompra, és miután visszazárták a tetőt, végre fellélegeztem.

- Jól van, parancsnok? - kérdezte tőlem a világosbarna hajú katona, aki az imént megmentette az életem.

- Jól vagyok, köszönöm - feleltem szigorúan előre nézve, kínosan ügyelve a hivatalos hangnemre. - Mi a neve, katona?

- Kyle Even hadnagy, szolgálatára!

Egy hangos zajra ébredek fel. Kinyitom a szemem, de csak sötétséget látok magam előtt, ugyanis beesteledett. Már nem érzem az eddigi erős légnyomást, így tudom, hogy a helikopter földet ért. Gyanakodva kapkodom a tekintetem, de beletelik pár percbe, míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Mikor ez megtörténik két katona alakját látom kirajzolódni, akik egy fehér, kosztümös nőt fognak közre.

- Üdvözlöm Önöket! Lyla Erstwood vagyok, a kormányzó személyi asszisztense. Kérem fáradjanak velem! - szólal meg vékony hangon, és már hátat is fordít.

Mint vezető, és egyetlen olyan személy, aki teljes mértékben tisztában van a történtekkel, először lépek ki a helikopter bejáratán. A többiek sorban követnek, és mikor mindannyian elhagyjuk, az hangos robaj keretében ismét a magasba emelkedik, majd szép lassan eltűnik a semmiben. A nő hátrapillant, majd miután látja, hogy mind megvagyunk, elindulunk a szemben lévő, vaslapokkal borított épület felé.

Meglepetésemre Kara mellém lép, és kizárólag egyetlen szót suttog el, és ezt követően már vissza is megy a helyére.

- Tudjuk.

Ebből azonnal rájövök, hogy visszatértek az emlékeik. Hangos sóhaj tör ki belőlem a megkönnyebbüléstől. Ezzel levettek egy nehéz súlyt a vállamról, ugyanakkor egy másik teher is a helyére került. Nincs többé a kedves, tudatlan Elliott Hopless, hanem csak a makacs, ugyanakkor halálosan vonzó Kyle Even.

Menet közben még két őr csapódik hozzánk, ami kizökkent a gondolataimból. Koncentrálj a feladatra! - utasítom magam - a személyes érzelmeidet tartogasd későbbre - emlékeztetem magam apám szavaira. Eközben átlépünk egy vastag, fémből készült, majd egy fémrácsból álló ajtón, és ekkor szemünk elé tárul a támaszpont belseje is. Maga a hely belülről a központhoz hasonló felépítésű, csak a szintek nem felfelé helyezkednek el, hanem a föld alatt. A bent lévő szürke, fém falak a saját hazámra emlékeztetnek. Ott is háborús helyzet van, de azon már sajnos nem lehet segíteni. Az én otthonom elveszett.

- A kormányzó hamarosan fogadja önöket. Itt várakozzanak, kérem! - mondja a nő hivatalos hangon, miközben becsukja maga mögött az ajtót, ám mielőtt teljesen bezárulna, meglátok két őrt, akik a bejárat előtt teljesítenek szolgálatot, kezükben egy-egy fegyverrel, amitől nagyon nyomasztó érzés fog el.

A teremben két asztal és székek vannak. Az ajtón „I. tárgyalóterem" felirat olvasható, ami sokkal jobban hangzik, mint a vallatószoba, amire először gondoltam. A helyiségnek amúgy is egy rideg, barátságtalan hangulata van, viszont ezt még fokozza a mi ideges arckifejezésünk, és levegővételeink szuszogó hangja, amitől még nyomasztóbbá válik az egész.

Kimondva vagy kimondatlanul, de mindannyian félünk. Tudjuk mi forog kockán, és ez a teher iszonyatosan nyomja a vállunkat. Igazából tisztában vagyok vele, hogy nem kéne idegesnek lennem, elvégre máskor is vettem már részt nehéz diplomáciai helyzetekben, de azért ez mégis más. A földiekkel nem indult túl jól a viszonyunk - konkrétan elraboltak és kitörölték az emlékeinket -, és még emellett azt is ki kell találnom, hogyan magyarázom el egy az űrkutatásban ennyire fejletlen népnek, hogy létezik más bolygókon élet, így nincsenek egyedül a világegyetemben.

Lekuporodom a sarokba és a körmeimet piszkálva próbálom megfogalmazni, mit és hogyan fogok mondani a földi vezetőnek, majd miként fogom rávenni arra, hogy békét kössön a másik földi csoporttal. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha azzal kezdem, hogy lehetséges a fénysebességnél gyorsabban utazni, mert így talán rávezethetem arra, hogy élnek más fajok is a galaxis-halmazban. Nem, ez nem jó. Nyílt lapokkal kell játszanom. Először is azt fogom elmondani, honnan jöttünk és miért. Miközben a gondolataimba merülve üldögélek, arra leszek figyelmes, hogy egy alak áll előttem. Felemelem a fejem, és megpillantom Elliott - azaz most már Kyle - arcát. Épp köszönnék neki, azonban komoly arckifejezése belém fojtja a szót.

- Tudom mit tettem, Sonja!