E V O L U T I O N - A leszármazottak

Második fejezet

Délután, két órakor érkezik meg, egy fehér színű, frissen fényezett autó. Tudom, hogy ideje indulnom. Elköszönök anyuéktól és beszállok az autóba Miss Pierce mellé.

- Készen állsz? - kérdezi izgatottan.

- Nem - nevetem el magam - Nagyon félek! - bukik ki belőlem.

- Nem kell izgulnod. Kapsz, egy gyönyörű szép, tágas szobát, rengeteg ablakkal és egy fürdőszobával, és megismerkedhetsz majd a többiekkel. Biztosan tetszeni fog! - próbál megnyugtatni.

- És... Mi van, ha a többiek nem kedvelnek?

- Jajj, ez biztos nem fog előfordulni! Hidd el nekem! - elmosolyodik.

Az út további részében a telefonommal foglalom el magam. Három óra után érünk csak az Evolution program központjához. 

Miss Pierce megáll az épülettel szemben lévő parkoló egyik üres helyén, amire ki van írva, hogy "Kizárólag a személyzet részére". Kiszállunk az autóból, Christina kiveszi a két bőröndömet a csomagtartóból, az egyiket elveszem tőle. Elindulunk a központ felé. A hatalmas épületre nagy betűkkel ki van írva: Arcindry Inc. Az épület nagyjából 20 emelet magas, és viszonylag széles is. A felső két szint fala végig üvegablakokkal van kirakva, a kíváncsi látogatók szemei elől függöny lepi el az épület tartalmát. A bejárat az épület középen helyezkedik el. Miss Pierce egy mágneskártyát tart az ajtó melletti panelhez, mire az ajtó kattan egyet, Miss Pierce pedig kinyitja. Az ajtó mögött egy teljesen átlagos recepciót látok. Miss Pierce-szel odasétálunk a pult mögött ülő hölgyhöz, és bemutatjuk a személyigazolványainkat. A hölgy a lifthez irányít minket. A tizennyolcadikra megyünk. Kilépve egy társalgó-helyiség tárul elénk. Körbenézek, aztán meglátok egy lányt, aki egy törött üvegasztalon fekszik, bal tenyerét a jobb karjára szorítja, ami végighasadt és most ömlik belőle a vér. A lánynak vörösesbarna színű haja van, kék pólót, fekete nadrágot és papucsot visel. Az arcán semmi jelét nem látom fájdalomnak, inkább csak meglepettség és némi ijedtség van rajta. Elfordítom a fejem. Nem bírom nézni. Mellette egy srác zokog, és folyamatosan azt ismételgeti, hogy "Sajnálom, Kara!" Annyira sír, hogy kezdem azt hinni, hogy helyben elájul. A szemben lévő asztal mellett, egy világosbarna hajú fiú magyaráz:

- Damian, hogy lehetsz ennyire értelmetlen? Hogy nem jutott eszedbe, hogy Kara ráeshet az asztalra? Nem igaz, hogy nem számoltad ki, hogyha megijeszted olyan szögben ugrik, hogy egyenesen az asztalra esik? Hihetetlen! - csóválja a fejét. 

Miss Pierce másodpercek alatt felméri a helyzetet, és utasításokat kezd osztogatni.

- Kara menj le az orvosiba! Damian, kérlek nyugodj meg, összevarrják a karját, és pár nap múlva már meg se fog látszani! Gyere, lekísérlek a pszichológushoz! Elliott, vezesd körbe Caitlin-t, a 137-es szoba az övé! - azzal odadobja a világosbarna hajú srácnak a kulcsot, aki öt méter távolságról tökéletesen elkapja. A lélegzetem is eláll.

- Elindulsz még ma? - kérdezi a srác. Mosolyog is közben, és a hanglejtése sem bunkó, csak szeretne már indulni.

- Igen, bocs! - amikor odaérek hozzá bemutatkozom - Caitlin Williams vagyok.

- Szia, a nevem Elliott Hopless! - Elliott nálam körülbelül egy fejjel magasabb, a válláig érek. Vékony testalkatú, ám mégis van rajta némi izom. Barna haja lazán belelóg kék szemeibe, esztétikus látványt előidézve. Papucsot, kék farmernadrágot és egy szürke pulóvert visel.

- Örülök a találkozásnak! - mosolyodom el. Bólint, mire kényelmetlen érzés fog el. Nyilvánvalóan a terhére vagyok - fut át az agyamon a gondolat -, Egyedül is eltalálok a szobámhoz - motyogom, mire felnevet.