A fekete paripa

A jóslat valóra válik

Már vagy három hete dolgoztam a lovardában. A lovaglás egyre jobban ment, és már megengedte Dávid, hogy a sajátomon próbáljam meg. Szokatlanul furcsa volt, mert Szélvihar egy lóhoz képest nagyon óvatos volt. Nagyon lassan lépkedett és minden egyes lépésnél hátra nézett, hogy még a nyeregben vagyok e. George ott volt a karám szélénél és csak nézte, hogy milyen ügyesen lovagolok. Dávid szavaival éljek, jobban, mint ő. Természetesen ezt nem hagyhatta szó nélkül. Mikor senki nem figyelt megijesztette a lovat, aminek következtében én leestem a lóról és eltörtem a kezemet. Persze George mindent tagadott, de amikor kettesben voltunk mindent bevallott és nagyon büszke volt magára és diadalmasan tekintett a gipszel díszített kezemre. Még a kórházban mondták, hogy egy pár hétig még tuti a kezemen lesz, de még úgy is be kell mennem röntgenre.

- Sajnos, így nem tudod elvégezni a munkád, de ha akarsz nyugodtan maradhatsz itt is! - mondta John, mikor vissza jöttünk a kórházból.

- Igen szeretnék itt maradni, és figyelni az edzést, amit a többiekkel végzel. - válaszoltam neki, majd a többiekre néztem, akik ránk vártak.

- Na? Mit mondott az orvos? - kérdezte Dávid, majd elébünk ballagott.

- Hat hétig. -mondta John komoran.

- Most ez komoly? Addig viszont nem lovagolhatsz, míg a kezed meg nem gyógyul. - mondta parancsolóan a srác. Én együtt érzően bólogattam.

- Akkor hogy fogod a munkádat elvégezni? Látod, John, hogy felesleges volt őt alkalmazni. Még a feladatát sem tudja ellátni rendesen. Itt az alkalom, hogy kirúgd! - kezdett el beszólogatni George.

- Igen is megtudom csinálni a feladatomat! - mondtam majd a seprűért nyúltam.

- Egyedül biztos nem. - kuncogta el magát a fiú.

- Nem fogja egyedül csinálni! - mondta Dávid, majd kivette a kezemből a seprűt.

- Így igaz. Mi is segítünk! - mondta Sarah mosolyogva majd a többi ott levőre mutatott. Most először mosolygott rám.

- Ugye Sarah nem akarsz neki segíteni! - nézett rá lepetten George.

- George! Te nagyon gonoszan viselkedsz vele. Nem is ismered rendesen. - mondta a lány, majd felém fordult. Nem szólt hozzám csak nézett pár másodpercig. Én is őt. Majd hirtelen , megfogott ő is egy seprűt és elindult az istálló felé. George kivételével mindenki úgy tett, majd azon kaptam magam, hogy már dolgozunk is. Nagyon jó volt. Egyrészt: nem egyedül kellett dolgoznom, mint általában, hanem a barátaimmal, másrészt nem kellett nehéz dolgokat cipelnem, pedig megpróbáltam volna. George csak nézett minket, és fortyogott a dühtől. Szerintem úgy érezte, hogy a barátai elárulták őt. Egyébként, ha nem lett volna velem ilyan szemét első találkozásunkor, akkor én barátkoztam volna vele. Egyébként sokat bohóckodtunk, ugrattuk a másikat. Még nem is sejtettem hogy ezen a napon megváltozik az életem. John-t telefonon hívták. Az eddig nevető ember( mert sokat hülyültünk) most elkomorodott és nagyon fájdalmasan tekintett rám.
- Értettem uram! Megmondom neki! - mondta majd letette a készüléket. - Kérlek, most hagyjatok magunkra minket!
A többiek úgy cselekedtek ahogy mondta. Ránéztem, de ekkor már tudtam, hogy nem számíthatok semmi jóra. Egy könnycsepp csordult végig az arcán.
- Egy nagyon rossz hírt kell közölnöm veled! - kezdte. Csendben hallgattam mit is mond. Hangja egy-két szónál megcsuklott. Mikor befejezte mondandóját, csak hallgattunk mind a ketten. Egyszerűen nem akartam felfogni az előbb hallottakat. Apa meghalt. Ráesett egy nagy kőtörmelék az építkezésen.
- Hazudsz! - mondtam hirtelen. - Hazudsz!
- Bárcsak hazudnék! Sajnálom Alex! - mondta, már rám sem nézve. Meg akart ölelni, de nem hagytam. Kiszaladtam az istállóból. A többiek kint vártak, hogy mikor mehetnek már vissza. Mikor kirontottam nagy lendülettel, csaptam az ajtót a falhoz.
- Minden rendben van? - kérdezte Sarah, de nem tudtam neki válaszolni. Úgy gondoltam, hogy csak is a magányra van szükségem. Nem is válaszoltam neki, csak sírva szaladtam el a lovardából egyenesen haza. Egész nap otthon voltam a szobámba zárkózva és vártam, hogy apu haza érjen. Tudtam, éreztem, hogy nem halt meg, de apa nem jött haza. Elmentem az építkezésre. A helyre ahol úgy gondoltam, hogy apa szorgosan dolgozik.
- Alex! Te mit keresel itt? - kérdezte érdeklődve apa egyik munkatársa Joe.
- Hol van apa? - kérdeztem bizakodva.
- Sajnálom, Alex, de apukád meghalt. - mondta Joe szomorúan.
- Miért hazudsz? Nem halt meg! Nem halhatott meg! - mondtam. Már a sírógörcs keringetett.
- Nem hazudok. Ott voltam mikor történt. Láttam az egészet, de nem tudtam megakadályozni. - mondta megbánóan.
Nem haragudtam rá. Nem haragudtam senkire se. Már az sem érdekelt, hogy mi lesz velem. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy most már egyik szülőm sem él. Keserves sírásba kezdtem, majd megindultam haza. Otthon a ház előtt John fogadott.
- Hála az égnek, hogy jól vagy! - mondta egy kicsit mosolyogva.
- Miért vagy itt? - kérdeztem.
- Azt szeretném, ha hozzánk költöznél. Így a munkádat is könnyebben végezhetnéd.
- Köszönöm az ajánlatot, de már nem dolgozok ott. Nem megyek vissza! - mondtam, majd kinyitottam az ajtót és bementem, John-ra csapva az ajtót. Felszaladtam a szobámba, majd lefeküdtem az ágyra és a plafont kezdtem bámulni. Majd egyre csak egyre csorogni kezdtek a könnycseppek végig az arcomon és álomba sírtam magam.