Beautiful War - h.s. (hungarian)

20.

Egész úton, míg haza vitt nem szólt egy szót se, és én is csendben hallgattam. Néha félve loptam felé egy pillantást, elidőzve kócos haján, és halvány rózsaszín ajkain, amik állandóan nyitva voltak, néha ujjaival piszkálta, míg vártunk a zöldre.

Igazából, még soha életemben nem voltam ennyire boldog és izgatott egyetlen egy csóktól és igyekeztem minél inkább magamba sulykolni a legvalószínűbb lehetőségeket. Nem akartam komplett idiótát csinálni magamból Harry miatt, akire ha már csak ránéz az ember, tudja, hogy előbb meglép egy ilyen helyzetből, minthogy akár egyetlen pillanatra is megkérdőjelezze az érzéseit.

Összeszorítottam ajkaimat, mikor megálltunk a ház előtt. Harry továbbra is csak előre meredt, míg én kellemetlenül mozgolódtam az ülésben és fogalmam sem volt, hogy mi tévő legyek. Frusztráló volt nyugodtan a közelében ülni és még frusztrálóbb volt tudni, hogy alig fél órája még szorosan magához húzott és megcsókolt.

-Thierry már vár.- szólalt meg lassan és kimérten, fejével a szemközti autók felé bökött.

Thierry haját felborzolta a szél, ahogy lehúzott ablaknál cigizett és láthatóan fogalma sem volt arról, hogy alig pár méterre vagyunk tőle Harryvel.

-Én... azt hittem...- motyogtam és valójában, magam sem tudom mit hittem.

-Nem érek rá egész este, Rose.- sóhajtott fel és zöld szemei végre ismét felém néztek. Éreztem, ahogy az arcomon minden egyes vonás egymás után szépen lassan elkomorodik és még az a képzeletbeli mosoly és kicsattanó boldogság is teljesen felszívódik. Helyét felváltotta a düh, ami méregként áradt szét bennem.

Tekintete üres volt és teljesen érzelemmentes.

-Rohadj meg.- morogtam, szavaim alig voltak érthetőek és villámgyorsan kiszálltam az autóból, aminek ajtaját erősen bevágtam a hátam mögött és egy pillanat alatt a házba szaladtam.

Ostoba Rose, hogy hihetted...

***

-Szeretek veled lenni, Rose.- Thierry magához ölelt, mikor pár órával később ismét a házam előtt álltam, egy hosszú estével és egy annál is hosszabb vacsorával a hátam mögött.

Bár a lábaim sajogtak már a magas sarkú cipőtől és a ruhát sem voltam már képes tovább elviselni magamon, ami teljesen rám feszült, Louis tippje bevált. Thierry a lehető legelitebb helyre vitt el, és ha más világban más emberek lettünk volna, teljesen lenyűgözött volna az egész hely hangulata és stílusa.

De ebben a világban, az agyam pár saroknyival odébb járt, a házként kialakított raktárépület falain belül.

-Köszönöm a vacsorát.- válaszoltam bármilyen jellegű megerősítés helyett, hogy én is ugyanúgy érzek, mint ő.

Elhúzódott tőlem, de kellőképpen a közelemben maradt ahhoz, hogy néha-néha mellkasunk súrolja a másikét. Fejét lehajtotta, csak hogy mélyen szemeimbe tudjon nézni, és kezét arcomra simította, ujjával elsöpörve egy göndör tincset. Tudtam nagyon jól, hogy mire készül és eszem ágában sem volt hagyni neki, hogy megcsókoljon. Harry édes ajkainak íze még mindig ott izzott a számon és nem akartam elengedni azt a bizsergető érzést, ami ajkainak hiányától keletkezett. Így hát, mikor Thierry készült megszűntetni a maradék távolságot is köztünk, elfordítottam a fejem, egész aprón, de jól értelmezhetően és így csókja arcomat érte egyedül.