Beautiful War - h.s. (hungarian)

27.

Zayn felsóhajtott és már-már láttam magam előtt, ahogy szemöldök ráncolva próbál kitalálni valamilyen megoldást.

-Ne menj ki a szobából. Ha meglát, jó esély van arra, hogy belerángat.- hadarta.

-Zayn...- sóhajtottam fel és halkan becsuktam az ajtót. A hangok még így is beszűrődtek a szobába.

-Ne menj ki a szobából!- vágott szavamba nyomatékosan.- Később hívlak, Rose.- és azzal letette.

Fejemet az ajtónak döntöttem és telefonomat elvettem a fülemtől.

A nappaliból jövő hangok egyre hangosabbak és összemosódottabbak voltak, hiába próbáltam akár egy mondatot is kiszűrni a hallottakból. Aztán csak egy hangos ütődést hallottam, és Leon fájdalmasan felnyögött.

-Kinek beszéltél?!- Ivan mély hangja visszhangzott az egész lakásban.

Ijedtemben összerezzentem és hátráltam pár lépést az ajtótól. Tehetetlenül a hajamba túrtam és az ágy szélére ültem, háborút vívva saját magammal.

Nekem kellett volna abban a székben ülnöm és engem kéne megtörniük egy teljesen ártatlan ember helyett. Azonban minden porcikám beleremegett a félelembe, hogy rájöhetnek, én voltam az, akit keresnek.

Arcomat tenyereim közé temettem és ezúttal próbáltam kizárni az egyre hangosabb kiabálásokat. A szívem egyre hevesebben vert és éreztem, hogy a torkom egyre jobban összeszorul. Még sosem érzett félelem nehezedett rám és ha tudtam volna se jöttem volna rá, hogy tűnhetnék el innen észrevétlenül.

Fejemet felkaptam, mikor az ajtó kinyílt és résnyire fény szűrődött be a szobába. Thierry lépett be és gyorsan becsukta háta mögött az ajtót. A léptei hangosak voltak és a körülményeknek köszönhetően nyomasztó is volt egyben. Elém térdelt és egyik kezét lábamra, másikat arcomra simította.

-Nem tudtam, hogy ébren vagy. Nem akartam, hogy hallj bármit is.- suttogta és szemeiből valóban kisebb aggodalom és félelem volt kiolvasható. Kérdéses volt, hogy miattam érzett e így, vagy azért, mert szem és fültanúja vagyok olyasminek, amiről tudnom se kéne.

-Mit akartok tőle?- kérdeztem remegő és elhaló hangon, aminek hatására végigsimított arcomon.

-Csak válaszokat.- vonta meg vállát és megnyugtatásként elmosolyodott, ami egy cseppet sem volt rám hatással.

Az egész testem remegett a félelemtől, Thierry pedig mellém ült az ágyra és magához ölelt. Ironikus volt, hogy pont annak a karjaiban kötöttem ki, akitől a leginkább tartok.

-Nem tudok semmit!!- Leon hangja áttört a falakon és megállás nélkül csak ismételgette önmagát, majd hangja elhalt és hangos szitkozódások követték.

-Ki kell mennem.- húzódott el tőlem Thierry és kiviharzott a szobából, az ajtót nyitva hagyva maga után.

Az időérzékem teljesen elveszett, miközben megpróbáltam összeszedni magam a sötét szobában. Hosszú ideig nem hallottam semmit, csak a nyomasztó csöndet és az agyam megpróbálta utolérni az információkat és a feltételezhető következményeket. Mert semmi jó jele nem volt ennek a hosszú és mély csöndnek, ami belepte Thierry lakását.

A térdeim megremegtek, ahogy felálltam és lassan kisétáltam a szobából. A nappaliban ismeretlen férfiak hangja váltakozott, Leon pedig fáradtan és megtörten ült a székben, fejét lefelé lógatva, pont, mint mikor először néztem ki a szobából.

Most csak annyi eltéréssel, hogy a mellkasa nem mozgott fel és le lustán, és ujjai nem szorultak görcsösen ökölbe. Olyan volt, mint egy rongybaba. Egy véres, megtört, teljesen összevert rongybaba.